Nagy várakozással tekintettem mai jelöltünkre, akiről már több embertől ódákat hallottam, mert régebben már vezette a zenekart. Kedves, idősödő bácsi volt, az előző jelölthöz képest sokkal előnyösebb külső adottságokkal. Tulajdonképpen sármosnak is mondhatnám, ráadásul a bal profilját nézve (azt láttam leginkább a próbákon) megállapítottam, hogy az orra is pazar (szemből nem annyira).
Mesélt arról, hogy hol dolgozott nagyjából 50 éves profi pályafutása során (főleg operák), és hogy mindig voltak - és reméli, lesznek is - amatőr együttesei. Sokat mosolygott, dicsért is, és elmesélte, hogy ott volt a májusi koncertünkön, és le a kalappal (bár megemlékezett a fúvós gikszerekről is azzal, hogy a legnagyobbaknál is megesik az ilyesmi).
Nagyon szuggesztív volt, nekem lejött róla, hogy profi és tapasztalt, és nem csak valamilyen hangszer révén, hanem kifejezetten karmesterként.
Ő a Britten-nel kezdett, és egyből két tételt, az első kettőt vettük át. Némi instrukciót adott hébe-hóba, de alapvetően úgy éreztem, átrohantunk rajtuk. Hogy jöhessen a Mahler.
Az első tétellel az volt a terve, hogy csak átvesszük megállás nélkül, és majd a negyediket vesézgetjük, de ehhez képest mégis kénytelen volt néha leállítani az elsőt is. Jókat mondott, és úgy éreztem, figyel mindenkire - a kisebb-nagyobb hibákat mosolyogva reagálta le.
Jók voltak az ütései, legalábbis ha figyeltem, nekem egyértelmű volt - viszont mégis szétmentünk. Nem egyszer. Szerintem az lehetett a hiba, hogy mentünk a mi kis bejáratott ritmusainkban és tempóváltásainkban, és ahhoz nem figyeltünk eléggé (én magam dög fáradt voltam), hogy lekövessük. Ilyenkor szerintem sokkal nagyobb, szájbarágósabb mozdulatokkal kell vezényelni egy amatőr együttest.
Vagy megállni, és addig békén nem hagyni minket, míg úgy nem csináljuk a tempóváltásokat, ahogy szeretné, mint azt Egyeske tette.
Nálam nem volt jó pont se az, hogy a Brittent elnagyoltuk, se az, hogy a negyedik tételre koncentrált a Mahlerben, egészen odáig, amíg a végén külön megszólaltatta a trombitát és a hegedűt egy résznél, és párhuzamba állította Mozart Jupiter Szimfóniájával (és egy gregorián dallammal). Én az ilyet annyira, de annyira szeretem, amikor rejtettebb összefüggésekre mutatnak rá, amikor látom, milyen hatalmas zenei műveltsége van valakinek, és számomra is új megvilágításba helyez egy adott művet.
Vagy egy másik résznél, ahol szerinte kicsit Csajkovszkij-szerű volt, és hát jé, tényleg.
Még egy picit próbálnék vele, az is lehet, hogy ha meg nem is szeretném a Mahlert, de elmúlna ez a meglevő ellenérzésem.
Egyébként a mostani próbán már éreztem, hogy fáradok (még csak a harmadánál tartunk), és hogy nagyon nincs ínyemre még Karácsonyig nyúzni a Mahlert...egy egész évünk (sőt!) megy el rá.
A negyedik tétel gyorsabb részeiben is rendre szétmentünk, valahogy mintha nem reagálta volna le eléggé, hogy mi nem reagáljuk le az ő finomabb mozdulatait.
Instrukciói általában világosak, de kapkodóak voltak - teljesen belelovallta magát a próbába, olyannyira, hogy szünetet se tartott, de cserébe ő maga is rendesen leizzadt. Tud énekelni is, és belőle kinéztem, hogy jobban oda tudna figyelni a tisztaságra, mint a múltkori brácsás bácsi.
De összességében - igaz, magas pontokat adtam (nálam a pontos-érthető vezénylés nem lett max pont, vagy a próba felépítettsége, többek között) - nem tudnám elképzelni most a zenekar élén. Vagyis el tudnám, meg ha mindig ilyen jókat tudna mondani zenei összefüggésekről, akkor megvenne, de nálam Egyeske és Hármaska picikét előrébb van.
61 pontot adtam neki összességében, és gyanítom, ha nem lett volna így beharangozva nekem, akkor nem érte volna el a 60-at. Befolyásolható vagyok, ez van.
Most pénteken és hétfőn az október 22-i ünnepségre lesznek a próbák, amit idén először kihagyok, mert nincs kedvem ezért fél nap szabadságra menni, szóval szünetelek, jövő hét péntek meg amúgy is szünet, úgyhogy két hét múlva jön csak Nyolcaska.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése