Katasztrófa-turista...és egyebek

Mérhetetlenül hálás vagyok mindenkinek, aki a gátakon segített, és büszke vagyok rájuk.
És szégyellem magam.
Mert én persze nem.
Örültem, hogy talán kapok egy kis levegőt (nem sikerült teljesen) a nagy rohanásban (apropó, rohanás: ilyen hőségben brutál volt lefutni még az 5.2 km-t is, az eredeti hét kilométer elképzelhetetlenül durva lett volna. Nagyon örülök, hogy sikerült összerántani másfél céges csapatot, és jó volt látni, hogy mennyire belelkesültek azok, akiknek ez volt az első versenyük...persze az első ilyen jellegű futóversenyek tényleg nagyon lelkesítők tudnak lenni).
Ha meg már ennyire kivonom magam a segítésből, nem biztos, hogy kellett katasztrófa-turistáskodni.
De hát jól esett, ez van.
Sétálni egy jót Anyukámmal, dumálgatni, fotózgatni, figyelni a rengeteg embert, akiket legalább ez előcsalogatott a tévéjük elöl.

https://picasaweb.google.com/110542716795474451060/Arviz2013?authkey=Gv1sRgCJa2jfi0xoC-vQE#

Még valamiről szerettem volna írni.
Borzasztóan felkavart a hegymászó-tragédia.
Függetlenül attól, hogy számomra teljességgel érthetetlen ez az extrém, magashegyi mászás.
Nem értem.
Sok mindent nem értek.
De nem bírtam abbahagyni, rengeteg cikket, blogot, kommentet olvastam pro és kontra.
Talán ezek gondolkoztattak el a legjobban:

http://tavolafikatol.blog.hu/2013/05/26/almomban_eross_zsolt_voltam

blog.ikaland.hu/szemlelet/eross-zsoltek-esete/

http://meditacionk.blogspot.hu/2013/06/a-kacsendzonga-meditacioja.html

Életem első maratonja örökké emlékezetes marad. Az is egy önző dolog volt, gyakorlatilag kizárólag saját magamért futottam, az egész táv rólam szólt, bezsebelve a támogatásokat, szeretetet, mindent, amit kaptam a családomtól, barátaimtól, ismerőseimtől és az ismeretlen drukkolóktól. Magamba zárva futottam azt a 42,2 kilométert, de ez egyáltalán nem jelenti a külvilág kizárását, csak azt, hogy azokat is megszűrtem magamon keresztül, és csak aszerint vettem figyelembe, hogy érzek-e bármi közöset az adott látnivalóval vagy sem. Természetesen a rendhagyóbb, viccesebb futótársaim (a Rubik-kocka, a  bevásárlókocsi-toló, a népzenére bokázóst járó) megmaradtak. Ahogy megmaradt az a fiú is, akit láttam a visszafordítóknál, majd az Árpád-híd után megelőztem. Hátizsákkal, kötelekkel, karabínerekkel, bakancsban futott. Amikor lehagytam, akkor ez suhant át az agyamon: "Ez hülye?!" Ő volt Kiss Péter.

Nagyon pocsék éjszakám volt a mára virradó. Az álmomra meg emlékszem. Ott voltam én is a hegyen, és Kiss Péter épp készült visszafordulni Erőss Zsoltért. Én meg határozottan odamentem hozzá, és megtiltottam neki. Rendkívül erélyes voltam, mert végül kénytelen volt hallgatni rám. Borzasztó nehezen vánszorogtunk le, aztán elértünk egy sátorig, ahol meghúztuk magunkat pár órára. Iszonyúan fáztam. De nem hagyhattam visszamenni. Amikor normál magasságra, emberek közé értünk, otthagytam.
Egyáltalán nem tudom, hogy jót tettem-e vele, hogy megmentettem az életét, de nem hagytam, hogy azt tegye, amit a szíve diktál: megmenteni a társát.
Nem tudom, milyen élete lett volna ezután.
Persze ez csak egy álom.