Múlt-Jövő-Jelen

Különösen szerencsésnek tartom magam, mert nekem megadattak az igazi csodaszámba menő gyerekkori karácsonyok. Az illatok, a betlehemes utáni karácsonyfa-számolgatás, a várakozás, a csengő, a csoda-ajándékok, és persze a család, bár akkor azt teljesen magától értetődőnek vettem.
Azóta sajnos felnőttem, és már nem olyan a "karácsonyi hangulat", de még mindig jó ilyenkor összegyűlni, és főleg a gyerekek szemeiben figyelni az ő kis karácsonyi csodáikat.
Az idei karácsonyra Nagymama halála természetesen rányomta a bélyeget. Főleg szegény Anyukámat viselte meg nagyon.
Borzasztóan furcsa volt ma nem kimenni Csabára, hogy nem folytatódott a Szenteste elkezdett össznépi partyzás ott is, hogy nem a hagyományos pulykát ettük majonézes krumplival és barack befőttel, és hogy nem csak a mai Csaba maradt el, de hogy soha többet nem jön ott már össze a család.
Idén még Szenteste átjött hozzánk mindenki, nagynénik, nagybácsik, unokatesók, de talán jövőre átgondoljuk ezt is, valahogy többen is úgy lennénk vele, hiába ezt szoktuk meg egész pici korunk óta, a Szenteste inkább legyen csak a mienk: szüleim, testvéreim és tartozékaik.

Most még nem tudtunk ilyen élesen váltani.

Szóval, mint mindig, megint átcsörtetett hozzánk az egész nagy család, "csak" Nagymamámért nem autózott ki Apukám. Mikor már mindenki megérkezett, csilingelt az angyalka, és betódultunk a karácsonyfához.
Ahogy rázendítettünk a szokásos nótákra, kezdett mindenkinek gombóc szorulni a torkába. Anyukámra nem mertem ránézni, de valószínűleg sírt, és én is igen közel álltam hozzá. Érezhetően szinte mindenki.
Ekkor történt, hogy ránéztünk Szonjára.
A kis bolond elkezdte felhúzogatni az orrocskáját és száját, tisztára mint egy kis nyuszi.
Nem egyszer - az egész Pásztorokpásztorok meg a következő sláger alatt is folyamatosan és kitartóan csinálta.
Gyakorlatilag a végén már alig volt valaki, aki tudott volna énekelni, mert csak röhögtünk, röhögtünk, és potyogtak a könnyeink a nevetéstől.

Azt képzelem, elhunyt szeretteink nem botránkoztak meg illetlen viselkedésünkön, inkább velünk nevettek odafentről.