Még mindig hihetetlen és álomszerű a vasárnapi maraton. Tegnap már nem fájt a lépcsőn lefelé se, bár valamennyi izomlázam maradt, futni persze nem mentem, egyrészt a térdem még picit fáj (erről elég érdekeset írt egy orvos kolléganőm, hogy miért nem fájt futás közben: az erőteljes izommunka meggátolja a fájdalom érzés feljutását a gerincvelőből az agyba, ez egy túlélő mechanizmus, hogy fájdalom esetén is tudjunk menekülni), másrészt viszont meg is betegedtem picit (mekkora szerencse, hogy most, és nem múlt héten). Szeretnék majd írni erről a hihetetlen élményről, de egyelőre a közelmúlt helyett valahogy megrohant a nosztalgia, és inkább a kezdetekre próbálok visszaemlékezni.
Sokáig a futás a tornateremben körözést, vagy leghosszabb esetben az általános iskolai Köböl-köröket, majd gimnáziumi időkben a Feneketlen-tó köröket jelentette. Egy időben jártam atlétikára (azt hiszem, valamikor felsős általános iskolás koromban, de nem emlékszem pontosan, mikor), de pár hónap után abbahagytam, mert borzalmasan tehetségtelen voltam mindenben: lassú voltam, alacsonyat és rövidet ugortam, hajítani dolgokat meg végképp nem tudtam, örültem, ha nem magam mögé dobtam. Hosszú távokat nem futottunk, a közepekben legalább nem az átlag alatt kullogtam, hanem az átlaggal.
A mai életformámmal (rendszeres vívás év közben, nyáron futás, és voltak évek, amikor a zenekar szüneteltetésekor akár heti négyszer is sportoltam, a vívás mellett vagy falat másztam, vagy capoeiráztam) nagyon nehéz elképzelni, de voltak évek, amikor egyáltalán nem sportoltam semmit. Gimi, egyetem alatt már nem volt nagyon kedvem semmilyen rendszeres edzésre járni, viszont egy idő után a mozgás elkezdett hiányozni.
Az első futásom, amire emlékszem, egy Samsung-futás volt, ahol talán három kilométert kellett teljesíteni, ingyen volt, és a fő vonzerő, hogy mindenki kapott pólót, aki elindult. Egy csoporttársammal mentünk, és nem esküszöm meg rá, hogy nem gyalogoltam bele a távba, de valahogy csak legyűrtük ezt a kihívást. Hatalmas hangulat volt, rengeteg futó, polaroid fényképet is csináltak rólunk (valahol megvan), a hősökről, akik lebírták a három kilométert.
A lelkesedés odáig ragadott, hogy hol nővéremmel, hol anyukámmal időnként futottunk a Gellérthegyen egy kis kört, nagyjából három vagy négy kilométer lehetett, és volt benne egy kis emelkedő is. Akkoriban még nem szerettem futni, csak kellett a mozgás, és inkább a futás utáni jóleső érzéseket szerettem, fizikailag is, meg a tudatot, hogy megcsináltam! Inkább a kihívás vitt előre, hogy fussak kicsit többet.
A kicsit nagyobb távolság egy végtelenségnek tűnő, szinte lehetetlen hét kilométer volt a Kaisers Plus minimaratonon, valamikor 97-98 körül. Nekem az a táv nem esett jól, borzasztóan sok volt, és egészen megijedtem, amikor kiszámoltam utána, hogy a félmaraton az MÉG KÉTSZER ennyi. Vagyis lehetetlen. A maratonig már elszámolni se tudtam. Viszont kimentünk futás után a Szabadság-hídhoz drukkolni a maratonistáknak, akik ott gyűrték a kb. harmincadik kilométerüket. A mérhetetlenül hosszú hét kilométer tapasztalatával elmondhatatlanul csodáltam, egytől egyig hősnek tekintettem őket. Megállás nélkül buzdítottuk a futókat, kiabáltam, hogy "Gyerüüüüüünk", hogy "nagyon jók vagytok!!!", hogy "Hajráááá!", és nem tudtam hova tenni, hogy ezek a hősök nem elég, hogy több, mint harminc kilométer óta futnak, és van nekik hátra még mindig jóval több, mint a hihetetlenül hosszú minimaraton, de sokuknak ahhoz is van ereje, hogy visszaintegessen és tapsoljon nekünk, és megköszönje a biztatást.
Az egyik "Hihetetlenül ügyesek vagytok!" bekiabálásomra egy jóképű futó visszakiabált, hogy "Te meg aranyos!".
Lehet, hogy akkor pecsételődött meg a sorsom.
1 megjegyzés:
ezdekurvajó!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Megjegyzés küldése