A maratonon az első nagy meglepetésem a Hősök terén a szurkolók közt Sz felfedezése volt. Ő az, akinek talán a legtöbbet köszönhetek abban, hogy végül megszerettem a futást.
Bármilyen BSI-s rajtlistát vagy eredménylistát nézünk, mindig oda van írva a nevem mellé, hogy Lélexakadás SE. Így kerültem be a rendszerbe. Mindig megmosolyogtat, és eszem ágában sincs változtatni ezen.
A Lélexakadás SE-t Sz alapította néhány lelkes cserkész haverjával. Az ilyen típusú egyéniségek lelkesedésével az a helyzet, hogy fertőző, úgyhogy el is kaptuk néhányan a környezetéből ezt a kórt. Minket, kezdő csajokat is eleinte, ha jól emlékszem, ő nevezett be a kisebb versenyekre: a belehalós minimaraton után belehaltam többek között egy 10 km-es Avon futásba, Vivicitta versenybe, és belekóstoltam az éjszakai nyárbúcsúztató futásba, vagy Citadella-csúcsfutásba is. A leghosszabb táv, amit abban az időszakban futottam, egy 12 km-es Coca-Cola futás volt (Sz a rajt előtt közölte velünk, hogy ez sprint-táv...aha, alig
bírtuk lefutni a nővéremmel, bár végül sikerült, és emlékszem, egy
kislányt a vége felé két oldalról közrefogtunk, és kézen fogva vittük
magunkkal a célig). A Lélexakadásos fiúk persze maratonokat futkorásztak (elsősorban nekik mentem ki drukkolni a Szabadság-hídhoz, amikor az ismeretlen jóképű futó le-aranyosozott), én meg nagyon irigyeltem őket, mert még egyen pólójuk is volt. Később Lélexakadásos pólóm nekem is lett, csak sajnos már nem tudom, hol van. Nem csak futottunk egyébként, de kirándulni is jártunk együtt.
A lelkesedés odáig nőtt bennem, hogy 99 nyarán elhatároztam, hogy lefutom a félmaratont. Az elhatározásomat viszont nem követte gyakorlatilag semmilyen tett se. Mármint edzés-szinten. Úgy gondoltam, nekem átlag feletti akaraterőm van, meg fogom oldani mindenféle felkészülő program nélkül.
Nagyon sajnálom, hogy a kis futásaimat tartalmazó futó-noteszemet néhány évvel később ellopták - na persze nem az edzésterveimet kémkedték iparilag, hanem a mekiben ellopták az egész táskámat, és ez is benne volt. A naplóm nélkül nem tudom megmondani, hogy pontosan mennyi volt ez a nagyon kevés edzés 99 nyarán, de gyakorlatilag a nullához konvertált, valahogy mindig volt valami fontosabb, mint az edzés. A kenutúrán egy tájfutó barátnőmmel legalább öt kilométert futottunk egy gáton, aztán jött a bicajtúra a napfogyatkozás-nézéssel, majd a nyaralás Akarattyán. A félmaraton előtt pánikszerűen futottam egy-két Gellérthegy-futást (a maguk négy kilométereivel), és ennyi. Emlékeim (amelyeket részben elittam) szerint.
Ehhez képest viszont a félmaratonon egy jóval edzettebb barátnőmmel futottunk együtt, és ami neki kényelmes tempó volt, arról én csak azt hittem, hogy kényelmes nekem. Nyolc kilométernél már valami olyasmit kiabáltam a Szabadság-hídnál álló Apukámnak, hogy "Ez elég szar!", majd a Margit-hídra futva úgy éreztem, teljesen beálltak a lábaim, és a tüdőm is érdekesen zörög-hörög. A szigeten kellett átfutni, mondtam a barátnőmnek, hogy menjen előre, én megvárom szépen a záróbuszt. Komolyan gondoltam, hogy feladom, annyira rosszul éreztem magam. Ez olyan 16 kilométernél lehetett. Az volt a szerencsém, hogy épp egy frissítő állomás közelében sikerült kipurcannom, úgyhogy odasétáltam, nyugisan ettem-ittam, és néztem, hogy jön-e a busz. De nem jött. Valószínűleg tényleg gyorsan kezdhettünk, és ezért még várhattam volna rá egy darabig, de akkor a frissítéstől erőre kaptam, és azt mondtam magamnak, hogy olyan nincs, hogy feladom, mikor a nagyobb része már megvan! Elkezdtem valamilyen vánszorgós, a sétához közelebb álló mozgással tovább haladni, és bár az embereknek, akik azt kiabálták, hogy már alig van hátra, elmagyaráztam volna, hogy nem tudják, miről beszélnek, mert én a következő fáig alig tudok elvergődni - de aztán igazuk volt, mert csak eljutottam a célig. Végül az időm az utolsó kilométerek csigasága ellenére nem is lett rossz, nem emlékszem pontosan, de két és negyed óra körül volt. Viszont a futás rossz volt. Nem élveztem. Szenvedtem.
És hálistennek egyáltalán nem vesztettem el a lelkesedésemet. Sőt! Tanultam belőle, és tudtam, hogy ezt tudom én jobban is, nem feltétlenül időeredményben, de hogy megállás, nagyobb séták és szenvedés nélkül meg tudom oldani, ha rendesebben felkészülök, és nem rohanom el az elejét.
Csatlakoztam néha a Lélexakadás SE edzéseihez, a legtöbbször a Kosztolányiról indultunk, és girbe-gurba útvonalakon felfutottunk a Citadellához, majd onnan le a templom feletti lépcsőig, ahol többnyire várt minket egy aznap nem futó lélexakadásos, friss sörökkel. Persze a fiúk már rég végeztek, mikor én a tüdőmet kiköpve próbáltam célba érni, de valaki szinte mindig visszafutott elém, hogy segítsen az utolsó szakaszokon.
Természetesen az egyik fiúba bele is szerettem.
Csak aztán év végére kiderült, hogy mégse engem választ, hiába futotta a Dini-futáson a ráadás körét velem, aki még csak akkor tartottam az utolsó körömnél, mikor a többiek már rég befejezték az egész versenyt (Dini egy tündéri kisfiú volt - ma már nagy ló - aki egy saját futóeseményt tervezett a maga által kitalált útvonallal a házuk környékén, frissítő állomásokkal, rajtszámokkal, zenével - irtó jó móka volt).
Szerelmi csalódásom ellenére Sz-ékkal továbbra is szívesen mentem hol kirándulni, hol Cross-futni, hol csak a Gellérthegyen havasesőben futkározni.
A második félmaratonomra mégsem velük mentem, hanem egyedül: kinéztem magamnak egy Balatonalmádi esti félmaratont 2000 nyarán.
Életem második félmaratonja előtt nem tudom, mennyit futottam, annyit biztosan nem, amennyit az edzéstervek előírnak, de az előzőnél szignifikánsan többet, heti mondjuk két futás, és nem csak négy kilométeres futások, hanem biztos voltak benne tíz km fölötti edzések is. Jajj, de kár, hogy nincs meg a futónaplóm.
Egy célom volt csak: nem érdekel az idő, de nem szeretnék megállni és belesétálni.
Almádiba átvittek a rokonaim kocsival Akarattyáról, ott kicsit megszeppentem, hogy nem ismerek senkit, de végül egy lánnyal sikerült összehaverkodni. Este kilenc körül indulhattunk, az első nyolc kilométerig kicsit nehezen melegedtem be, de onnantól volt néhány olyan kilométerem, melyek szinte maguktól röpültek el. Egészen biztos, hogy már a második félmaratonomat megelőzően szerettem futás KÖZBEN is a futást, nem csak utána, de az első emlékem egy igazi örömfutásról a második félmaratonom 8-16 kilométerei. Külön nagyszerű volt az útvonal a Balaton mellett, és hogy a szembe futókkal mindig biztattuk egymást. Nem volt egy hatalmas futóesemény, de épp a családiasabb jellege miatt volt egy nagyon kedves hangulatú verseny.
Körülbelül 16 km után kezdtem fáradni, és az utolsó két-három kilométer különösen nehéz volt, de sikerült a célom, nem álltam meg egyszer se. Amikor beértem a célba, nagyon meglepődtem az időeredményemen. Két óra egy perc valamennyi volt, futás közben egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ilyen közel lehetek a két órához.
Úgyhogy a harmadik félmaratonomra már meg is volt a következő kihívás: fussam le megállás nélkül, élvezettel, ÉS két órán belül. A következő félmaraton nem sokkal a második után volt, a szeptemberi Nike félmaratonon, és pontos időt nem tudok, de sikerült két órán belül futni. Más emlékem, hogy kikkel mentem oda, milyen útvonalon mentünk, mennyire élveztem/nem élveztem - sajnos nincs. Csak azt tudom, az utolsó két-három kilométer ekkor is nehezebb volt picit, viszont feldobott, hogy egyre biztosabban tudtam, hogy sikerülni fog a két óra. A másik emlékem, hogy az előző napi átmozgató futás helyett a Lélexakadással voltunk valahol kirándulni.
Aztán valahogy úgy alakult, hogy lezárult a nagyjából 97-től 2000-ig tartó aktívabb futó időszakom. Októbertől elkezdtem a BME zenekarba járni, jött J, eltávolodtam a Lélexakadásos csapattól, és picit a futástól is. 2002 őszén megtaláltam - J utáni bánatomban - egyik nagy szerelmemet, a vívást, és volt olyan év, hogy szinte alig futottam, de ha minden évben nem is, nyaranta, amikor szünetelt a vívás és a zenekar is, néha újra elkapott a futóláz, és rajthoz álltam egy-egy szeptemberi félmaratonon.
2012. október 7-én Sz azt kiabálta nekem a Hősök terén, hogy hajrá, és hogy ő is futni fog majd, csak váltóban. A harmincakárhanyadik kilométert gyűrve, a pesti rakparton, a Margit-hídon túl, egyszer csak a szembe futók közül valaki átkiabált nekem, hogy "Hajrá, Zsófi! Gyerünk!" - én meg nagyon örültem, hogy végül tanúja volt életem első maratonjának ő, aki megfertőzött a futással, és aki már nagyon régen azt mondta nekem, hogy meglássam, maraton lesz ebből. Hittem is, meg nem is.
Igaza lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése