SU2 - a poszt végül asszem hosszabb lett, mint maga a futás...

Azt hiszem, van abban valami nagyon nem normális, ha valaki azt tervezi, hogy hajnali háromtól hatig futni fog.
Persze oké, jótékonysági futás, szép és nemes célért futunk - persze, persze. Nade három órát hajnalban?!

Bevallom, önző okokból mondtam igent arra, hogy a kétfős SU2 váltócsapat tagja legyek. A hétvégére elő volt irányozva nekem 29 km, és úgy gondoltam, ez már van akkora táv, amit lényegesen jobb másokkal együtt, valamilyen rendezvény keretében lefutni, mint magányosan körözgetve a szigeten.
Ettől függetlenül minden bajom volt, egész nap fájt a fejem, Natasa se nyert (mondjuk én, vele ellentétben, a bronznak is nagyon örültem), délután nem tudtam aludni, és gyakorlatilag este hattól folyamatosan ásítozhatnékom volt.
Mikor kiértünk Horányba, arra is rájöttem, hogy nem csak álmos vagyok, de nagyon, hanem fázom is. Este kilenc körül átpörgettem az agyamban, hogy vajon haza tudnék-e innen menni (jó, csak elméletileg zongoráztam végig, mert komolyan persze egy percig se gondoltam), és vitatkozgattam magammal, hogy az egy dolog, hogy sokat akarok futni, de megőrültem, hogy épp éjszaka-hajnalban? Egy kis vigasz és biztató jel volt, hogy Ádám is bronzérmet futott-lövött öttusában - ezt a rádiómban hallgattam.

Aztán valahogy csak eljött az éjfél, és elkezdődött a futás, K nekilendült, öröm volt látni a sok lelkes, világító fejű futót, meg annak is volt egy külön hangulata, ahogy páran a felvert sátraikban vagy előtte pihengettek, amíg rájuk nem került a sor. Én is megpróbáltam picit pihenni, kb. másfél órára behúzódtam az autóba, de aludni nem sikerült, mert egyrészt fáztam, másrészt mindig kíváncsian hallgattam a hangosbemondót, hogy hol tart SU2, harmadrészt egy részeg fiatal banda épp a kocsi mellett ütött tanyát, hangoskodtak és páran hánytak a közvetlen szomszédomban. Ez nem nevezhető kimondottan ideális alvókörülménynek

Egy idő után fel is adtam a pihenést, inkább visszamásztam drukkolni és melegíteni. 
Már nagyon vártam, hogy futhassak, főleg, hogy túl legyek rajta, meg hogy ne fázzak.

Szokásom, hogy ha nem hallgatok zenét futás közben, akkor "bekattan" belül valami dallam, és azt akár órákon keresztül is tudom magammal cipelni. Így volt 2005-ben az Elevation, vagy 2010-ben a City of Blinding Light. Most, azóta se tudom, honnan a frászkarikából, de a Denevér nyitány ütött tanyát az egyébként üres fejemben. Illetve nem volt teljesen üres a fejem, próbáltam összerakni a futást, ügyesen beosztani az erőmet, az első pár körben csak arra figyelni, mennyire NEM vagyok fáradt, mintha csak most kezdtem volna az egészet, igyekeztem olyan könnyed lenni, amennyire csak lehet, aztán a második öt körben ezt folytatni tovább (és sikerült, még akkor is úgy éreztem, csak most kezdtem). Így ment el kb. tíz kör, ami húsz km-nek felel meg, anélkül, hogy észrevehetően fáradtam vagy lassultam volna.
Futás közben, főleg, ha ilyen hosszan tart, gondolkodni én már nem tudok, mindig a következő támpontig akarok eljutni, illetve nézelődök. Néztem a többi futót, a Dunát, a házakat a töltés mellett. Kicsit sajnáltam, hogy borús volt az idő, állítólag rengeteg hullócsillagot lehetett volna látni aznap éjjel, és a napfelkelte is biztos szép lett volna. Csodálkoztam, hogy az egy km-es visszafordító pont valahogy mindig sokkal hamarabb eljött, mint vártam volna - ez volt a jó ebben az egy km oda, egy vissza dologban, hogy mindig úgy éreztem , hogy haladok, mert lám, már megint csak itt van a visszafordító a kedvesen drukkoló nénivel, lám, már megint csak itt van a versenyközpont, ahol rengetegen drukkoltak nekünk, a frissítő, meg a chip bemérő kanyar.
 K az én szerencsémre nem tudott olyan sokat pihenni, úgyhogy onnantól elég gyakran láttam őt is a frissítésnél, jól is jött a biztatása. Azt hiszem, elég sokáig vigyorogni is tudtam.
Egy helyen rám csatlakozott egy pasi, aki egyedül futott már több, mint 23 kör óta (46 km), kérdezte, hogy baj-e, ha egy kicsit húzatja magát velem, épp jó neki a tempóm, mondtam, hogy naná, hogy nem baj, és egy kicsit dumálgattam is vele, aztán egy idő után mégiscsak faképnél hagytam, akkor én jóval pihentebb voltam nála a "csak" huszonvalahány megtett kilométeremmel. 

Az volt a tervem, hogy remélhetőleg a három órába belefér a 29 km, utána meg nem állok le, ha még van időm, de az se baj, ha vánszorgósan lassúra fogom a tempót, mert onnantól már minden lépés ráadás. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy 29 km után nem lettem volna fáradt, hogy nem örültem pl. annak, amikor végre teljesen kivilágosodott, és levehettem a fejlámpát, vagy hogy nem idegesített a végére a Denevér, bár az utolsó kilométereken valami más zenét kezdtem el hallgatni, csak már nem emlékszem, mit, talán valami jútút. Az órámban elmentett részidők szerint 16 kört tettem meg, ami 32 km lett volna, de annyit azért természetesen nem futottam, ugyanis az első kör kb. 200 méterrel kevesebb volt (kb. kétszáz méternél volt a váltás, ha minden igaz, ahol becsatlakoztam, szóval az első köröm nem volt teljes), és a legutolsó körömet se tudtam befejezni, mert közben járt le a hat óra, de akkor már a versenyközpontnál voltam, párszáz méterre a frissítőtől és visszafordítótól, szóval saccperkábé 31.5 km-et futhattam, pluszmínusz százakárhány méter, összesen 3 óra 4 perc 7 másodperc alatt.

Ez, akárhogy is nézem, rekord. Az eddigi leghosszabb futásom 2007-ben 30 km volt, amit akkor 3 óra 3 perc 40 másodperc alatt futottam, a végére borzasztóan elfáradva és lelassulva.

Most alig lassultam, azt is a legvégén, az utolsó két teljes kilométerem lett csak lassabb hat percnél, és a végén, mikor beüvöltötték, hogy már csak egy perc van hátra, még maradt erőm egy kis sprintre is (jó, kívülről valószínűleg nem tűnt olyan szárnyalásnak, amilyennek én éreztem). A végére persze fájt már a térdem, bokám, de most először úgy gondoltam, hogy talán mégiscsak nem lehetetlen lefutni a maratont, mert ha 31 km után így vagyok, akkor, ha csigalassan és szenvedősen is, de valahogy csak le tudnám gyötörni a maradék 11-et. És még mindig van kb. másfél hónapom, hogy tovább erősödjek.

Önző vagyok, és elsősorban annak örülök, hogy ügyesek voltunk K-val (ha minden igaz, ő is az addigi leghosszabb távját teljesítette), hogy a határainkat tudtuk feszegetni, és annak csak másodsorban, hogy ezzel a futással ráadásul jó célokat szolgáltunk. Utána kb. másfél napig éreztem a lábaimat, főleg, ha a lépcsőn lefele mentem, de kedd estétől már nyomtam Akarattyán újra a futást.

Néha, ha becsukom a szemem, látom magam körül a sok fejlámpás futót, és valahogy mindig, mindig ott van az a visszafordító nyíl, már megint...