Kulcs és család

Gondolkoztam egy darabig azon, hogy ezt a rám nézve eléggé terhelő történetet leírjam-e, de aztán arra jutottam, hogy mégis milyen történetekről posztoljak, ha nem az ilyenekről. Kínos ugyan, de vállalom.

Ott hagytuk el egymást, hogy B a fantasztikus, csupa zene, felpörgető és lélekmelengető Sting koncert után (sose válok el!) kidobott a Kalotaszeg utcánál, nagyon szép, emberi időben.
El is indultam a ház felé, s jó előre nyúltam a táskámba, hogy ne a kapu előtt kelljen a kulcsot kotorászni...a kulcsot...Úristen, a kulcs!!!
A kulcs nem volt nálam.
Annyira próbáltam odafigyelni, még bent a melóhelyen, amikor a nagy táskámból a kicsi, koncert-kompatibilisbe pakoltam át a cuccokat, hogy minden fontos átkerüljön: pénztárca, bkv bérlet, mobil, munkahelyi belépőkártya, hogy másnap is tudjak dolgozni - de a kulcs valahogy kimaradt. Illetve bent maradt. A normál táskámban, a munkahelyemen.
Erre viszont már csak az utcánkban jöttem rá.
Valószínűleg B majd le fog tolni, hogy miért nem csörögtem rá, lehet, hogy visszajött volna értem, talán még meg is húzhattam volna magam náluk, de egyrészt rettentően szégyelltem magam, másrészt kétségbe voltam esve, harmadrészt nem akartam zavarni, negyedrészt egy másik ötlet tűnt akkor éppen (és egyébként azóta is) jobbnak.
Fogtam magam, és kipróbáltam, milyen egy hajléktalan élete Budapesten, és egy parkban töltöttem az éjszakát.

Na jó, nem.
Igazából felhívtam Anyukámat (vezetékesen, mert már ágyban voltak, és mobiljuk ilyenkor kikapcsolva, kicsit izgultam, hogy bírni fogja-e a lemerülőben levő telefonom), amikor nyűgös, fáradt, kétségbeesett vagyok, olyankor elsősorban család hiányom van. Mondta, hogy persze, menjek át hozzájuk, és semmi baj, és egyébként is, képzeljem el, nekik is ma mennyi minden összejött, Emőke kizárta magát és a gyerekeket, meg kellett várniuk Anyukámat, hogy hazajöjjön, aki valahogy elhagyta a bkv bérletét.
Két villamossal átvergődtem a sziszrűholdvilágba, ahol anyukám már megágyazott a nappaliban, meg kikészített fogkefét és háló ruhát, és vacsorát is csinált volna, ha éhes vagyok.
Éjfél körül (vagy kicsit utána) feküdtem le, ami még nem vészes, de nagyon nehezen aludtam el, és az idegen helyen (nem is emlékszem, aludtam-e a nappaliban valaha is) nem is aludtam mélyen, négykor meg már egész biztos teljesen ébren voltam, a fény is zavart, meg elkezdtek munkahelyi és egyéb gondolatok kergetőzni a nem létező agyamban.
Amikor Anyukám felkelt, hat körül, kicsit sírtam neki, főleg a fáradtságtól, meg valahogy nagyon úgy éreztem (és sajnos sokszor érzem), hogy ez itt valami tévedés, ez nem lehet az én életem. Túl azon, hogy rengeteg dologban hihetetlen nagy szerencsém van, és ezeket igyekszem is megbecsülni. Mindenkinek vannak gondjai, és a fáradtság ezeket szépen fel is nagyítja.

Emlékszem, régen mennyit kaptam azért, hogy nem köszönök reggel a szüleimnek, vagy ha igen, csak mogorván, a fogaim közül nagy nehezen kipréselve. Ez van, reggelente többnyire fáradt, morcos és undok vagyok.
Csodáltam is Nórikát, aki egy élénk, vidám Jó reggelt!-tel lépett ki a szobájukból a fürdőbe, ahol én épp a hajamat mostam a kádnál. A "Zsóóóófiiiiiiiiii! Hát te meg hogy kerülsz ide???!" köszöntés viszont elmaradt, mert azt hitte, Emőke vagyok. Öt perccel később persze megkaptam ezt is, és addigra már Áron is csatlakozott hozzá.

Az összes nyűgével, nem alvással együtt jól esett egy hétköznap reggel találkozni a családdal, még ha persze ez a reggel se volt mentes minden feszültségtől (de állítólag az átlaghoz képest jobb volt).
Annyira jó azt érezni, hogy bármilyen hülye vagyok, rájuk mindig számíthatok, de tényleg, éjszaka közepén, akármikor. Jó volt egy nyüzsgős reggelbe belecsöppenni (az is tetszett, amikor a két gyerek rázendített valami idióta nótára, ami mindenkit idegesített, engem leszámítva, persze nekem könnyű, én nem kapok sorozatterhelést), az én csöndes, magányos, rádiós, melegszendvicsezős, senkihez se szólós reggeleim helyett.

Korán ment mindenki, és mivel természetesen a sziszrűholdvilághoz se volt kulcsom, ezért én is elhagytam a lakást fél nyolckor, így lett időm egy hosszabb reggeli sétára. Valahogy a gyaloglás mindig megnyugtat, és ez most is így volt, pláne, hogy valami miatt hirtelen megkívántam a mandulás magnumot, és persze meg is ajándékoztam eggyel magamat.

Rettentő fáradt voltam egész nap, nagyon nehéz volt koncentrálni melóhelyen, nem is volt túl hatékony nap (kénytelen voltam hazavinni egy kis munkát, remélem, a meccs előtt lesz energiám foglalkozni vele, a meccs meg remélem, hogy jó lesz, különben menthetetlenül belealszom), de néha képzeletemben felbukkan a ma reggeli, finom kávé, amit Apukám főzött, vagy anyukám gondoskodása, vagy a gyerekek megjegyzése:
Zsófi, reméljük, hogy hamarosan megint bent felejted a kulcsodat a munkahelyeden!