Álmos vagyok én már ahhoz, hogy címet találjak ki

Mára már nemhogy beletörődtem S eltűnésébe, hanem kifejezetten hálás vagyok neki, amiért lezárta helyettem. Az a helyzet, hogy bár tényleg érlelődött bennem rendesen, hogy szólnom kéne neki, hogy hagyjuk abba - ha őszintén magamba nézek, valószínűleg egy ideig még sodortattam volna magam...Pedig az szinte biztos, hogy most még a maximumot hoztuk ki ebből a dologból, később viszont egyre több lett volna vele a nyűg.
Persze mélyen felháborít, és hogy képzeli, hogy nem lett belém halálosan szerelmes, ezt természetesen kikérem magamnak - de szerencsére én se lettem belé szerelmes, úgyhogy azt hiszem, életem legkönnyebb, és legkevesebb fájdalommal járó szakítása volt ez. Jó, talán azért, mert ezt nem is lehet szakításnak nevezni. Inkább csak egy egyszerű elköszönés volt.


Egyébként meg visszautalnék picit erre a bejegyzésemre.
A fiúval, akivel a randi közben szemeztem, azóta többször is összefutottam, hol a munkahelyem mellett, hol villamosról leszállva, és a másik villamosra várva épp ott állt meg a piros lámpánál kocsival mellettem.
Előtte évekig egyáltalán nem láttam.
Írt is a szülinapomon a facebookon, hogy boldog szülinapot, ha már az utóbbi egy-két hét alatt többször láttuk egymást, mint a megelőző sok évben.
Két napja is teljesen véletlenül összefutottunk, ma meg levelezgettünk egy picit.

Nem tudom, vannak-e véletlenek, de ez vicces.