Pszichoterápiás séta

Próbálok picit pozitívabb lenni, és azt mantrázni, hogy fogok találni valakit, aki szeret engem, és akit én is szeretek.

Lehet, hogy nem most, lehet, hogy nem a t-betűsről, de fogok.
(Hinni sajnos továbbra sem igazán tudok benne, de abban bízom, ha sokszor mondom el magamnak, hátha egy idő után el is hiszi az agyam...meglátjuk.)

Szóval tegnap ezekkel a gondolatokkal felvértezve, nomeg egy nagyon jóleső Velencei tókör után (ezúttal csak biciklivel, jókat sörözgetve) mentem el az aktuális vakrandimra. A pasiról azt gondoltam előzetesen, hogy valószínűleg nem ő lesz, aki a külseje alapján azonnal ledönt a lábamról (de ezt nem is várom el), meg egy picikét fura volt, hogy nagyjából a második kérdése az volt, hogy szeretnék-e gyereket (megírtam, hogy ez így a negyvenet épp betöltve nehéz kérdés, mert persze szeretnék, mindig is szerettem volna, de ez már vagy megadatik, vagy nem). Neki van két nagyobb, a válást nem ő akarta, de neki a szerelemhez hozzátartozik a gyerek, amúgy is többet szeretett volna.

Ez jó hír, hogy akkor adott esetben benne lenne a pakliban.

Semmi más nem volt, ami virtuális csevegéseink során megfogott volna, de úgyis élőben dől el.
Nem volt nagyon randi parám, gondoltam, odafigyelek majd rá, aztán meglátom: találni fogok valakit, aki szeretni fog, és akit én is, legfeljebb nem ez a fiú lesz az.

Szerintem nem ő lesz az.

Külsőre nem tetszett (a képek közül volt olyan, ami alapján azért picit jobbra számítottam), de nekem amúgy is ritka, hogy valaki rögtön megtetsszen. Annyira azért nem volt ronda, hogy ha adott esetben valamivel megfog, akkor ne kezdhetne el vonzani is.
Sétára indultunk, ami nyerő program nekem, akár egyedül is imádok hosszan sétálgatni. Viszonylag hamar, alapvetően egy-két "alapkör" után elkezdett belekérdezni már olyan dolgokba, amikhez én túl zárkózott vagyok. Első randin én nem biztos, hogy azt akarom kielemezni egy vadidegennel, hogy J-vel miért lett vége. Elképzelhető, hogy lenne olyan férfi, aki valami miatt akkora bizalmat ébreszt, hogy rögtön megnyílok, de ez a fiú nem ilyen volt.
Cserébe ő viszont aztán mindent, de mindent elmondott nekem. Itt jött el az a pont, hogy gyakorlatilag elkezdtem magam botcsinálta pszichológusnak érezni. Nem azt mondom, hogy nem volt kicsit se érdekes, amiket a házasságáról és egyéb kapcsolatairól mesélt (vajon már az elején el volt-e rontva azzal, hogy talán önbizalomhiány miatt, bár szerelmes nem volt, és voltak lányok, akik jobban tetszettek neki, mégis "beérte" a feleségével? Azt is simán elmondta, hogy heti hányszor szexeltek. Ööö...köszi a bizalmat), érdeklődéssel meghallgattam, csakhogy innentől kezdve végképp kikapcsolódott belőlem minden férfi-nő vonal.

Egy idő után viszont kezdtem a pszichológus szerepemet is megunni, egy terápia is 45-60 perc után véget érne, mi meg csak mentünk tovább, szóval kezdtem egy kicsit már úgy irányítani a sétát, hogy egy olyan járműhöz navigáljunk, ami hazavisz majd.
Nem hívott meg semmire, bár egy ponton elkezdte pedzegetni, hogy valahova beülhetnénk, mert kezd kiszáradni a szája (ennyi szövegeléstől nem csodálom), de én nem erőltettem túlságosan. Még kitartott picit a terapeuta énem, de hogy még le is üljünk valahova, amiből az a rész hiányozna, ami addig a legjobb volt (a séta), és hogy ezzel még jobban elnyújtsuk a találkozót - ehhez nem volt kedvem. Azért ha feldobta volna valahol, hogy akkor most ide beülünk-e, lehet, hogy rábólintok, de akárhányszor egy potenciális hely mellett elhaladtunk a Margitszigeten, ő nem kérdezett semmit, és én se hoztam fel, hogy akkor most esetleg itt enyhíthetné kiszáradt szája kínjait.

Így bandukoltunk el egészen egy fonódó villamosig, ahol szépen elköszöntem tőle.
Azt éreztem, hogy a séta azért is volt jó, mert nem nagyon kellett közben ránéznem.
Nem esett jól ránézni.
Ez nem volt kölcsönös, mert elmondta, hogy nagyon szívesen folytatná, és hogy mennyire nem látszik rajtam a korom. Hezitálásomat érzékelve azt mondta, hogy persze nem kell azonnal válaszolni. Akkor viszont inkább kimondtam, mert nem akartam, hogy még fölöslegesen fussuk a köröket: emberileg nagyon érdekes beszélgetés volt, de én nem érzem, hogy más lenne, lehetne.
Nem esett jól neki, de ez van.
Azt mondta, ő mostanában nem szokott ilyen hamar dönteni.
Mondtam, hogy igaza van.
Tényleg igaza van, de a hideg kirázna attól, hogy újra találkozzak vele.
Pedig nem hiszem, hogy rossz ember lenne, de kicsit tömény volt ez a rengeteg információ tőle, és volt néhány olyan dolog, ami nekem nem igazán volt szimpatikus.
Említette, hogy jár/járt pszichológushoz. Valóban jobban jár egy hivatásos, képzett szakemberrel, mint velem. Bár valahol meg büszke voltam magamra, mert szerintem időnként tök jól tudtam hallgatni.
Még elmondta, hogy ha esetleg meggondolnám magam, keressem.
Rendben.

Aztán hazamentem, örültem neki, hogy a pozitívabb hangok még megmaradtak a fejemben, hogy nem kezdtem el magamat hibáztatni azzal, hogy már megint én vagyok a túl válogatós, és hogy több esélyt kellene adni, blablabla. Nem adok, mert nem tetszett.

A tetovált meg megint keresett, azért ő valahogy kedvesebb, de még nem tudom, hogy a szerdai találka előtt megírjam-e neki, hogy én inkább csak barátkoznék, hogy ne ott csalódjon, miután kifizet nekem egy drága vacsorát (ha egyáltalán hagyom, hogy meghívjon), vagy ez így írásban béna....én valahogy jobban szeretem a tiszta helyzeteket. Mindenesetre míg a sétálós férfinál nem érzem azt, hogy akár haverkodnék is vele, és nem gondolom, hogy lenne bárki az ismerőseim közül, akinek beajánlanám, addig a tetoválásossal viszont tényleg barátkoznék, és adott esetben megismertetném az én barátnőimmel (még ha ez tök erőltetett is), egyszerűen mert emberileg szimpatikusabb, csak nem úgy, mint nekem való férfi.

De jönni fog majd valaki, akit megszeretek, és aki engem is szeretni fog, ugye?