Komoly problémáim vannak azzal, hogy egyáltalán nem tudom eltávolítani magamtól a negatív dolgokat, hiába tudom az eszemmel, hogy nem az én hibám, és hogy nem számít úgy igazán semmi se, hiszen ez csak egy munka.
Teljesen kikészültem idegileg, de már tartja bennem a lelket az egyre szilárdabb elhatározásom, hogy lelépek hamarosan.
Azt hiszem, a kaposvári kórházban kerestem valamit a táskámban csütörtökön, amikor megtaláltam ezt:
Szerdán ünnepeltük Apukám hetvenedik születésnapját. Fél nap szabit kivettem, hogy ott lehessek a meglepetés részén is, ami nagyon jól sikerült, csak valószínűleg én is egyre szentimentálisabb vagyok, mert majdnem elbőgtem magam, annyira hálás vagyok, hogy ezt így együtt meg tudjuk ünnepelni, és annyira kimondhatatlanul félek, hogy vajon mennyi kereket (ha egyáltalán) tudunk még...
Ott volt az egész család, úgyhogy első számú gyanúsítottaim persze a kicsik. Szonja, Adél, Krisszi, még akár a kis másfél éves Andrisból is kinézem, hogy játékkerekeket dugdosson a táskámba.
De az se kizárt, hogy mondjuk a kamasz unokatesóik bujtották fel őket.
Sőt, az idősebb kórusosok között is van olyan infantilis lelkű, akinél nem lenne akkora hatalmas meglepetés, ha kiderülne, hogy így akart viccelődni.
Mindenesetre a rejtély megoldódott. A húgom megkérdezte Adélt, aki nagy kacagások közepette elmondta, hogy ők voltak Krisszivel, és hogy mások táskáiban is helyeztek el kisebb meglepetéseket.
Kis kópék, egyem meg őket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése