Oops, I did it again...

Másodszor is maratonista lettem.
Az az eufória, ami az elsőnél volt, most nincsen. De nem is várhatom, hiszen első csak egyszer van egy ember életében.
Azt is tudtam, hogy az örömfutás helyett most célirányosabb leszek, ha törik, ha szakad.

Ettől még óhatatlanul hasonlítgatom a hat évvel ezelőttihez.
Ugyanúgy pánikoltam előtte, hogy beteg leszek. Most a szombat reggeli átmozgató kocogás nem esett igazán jól, mármint jó volt, de a kényelmes tempóhoz képest magasnak éreztem a pulzust. És köhögtem picit. Valahogy nem éreztem az erőt.
De ennek több oka is lehetett, akár egyszerre is: péntek este talán sok volt zenekar után a pálinka és két sör. Az alvás meg kevés. Az ilyenkor teljesen normális izgulás miatt eleve magasabb a pulzus. Meg hát alapból egy pánikolós típus vagyok.

Ebéd szombaton a Holdvilágban volt, A húgunkat köszöntöttük, aztán E-vel még elmentünk a tészta partyra. Sikerült nagyon jól megbeszélnünk, hogy bár kihozott konfliktusokat kettőnk között ez a maraton, mostanra belátta, hogy igazam van.
Egyébként ezt nem mondanám - nincs igazam, vagy mindenkinek az van, de egyszerűen máshogy álltunk hozzá a maratonhoz. Én tökre örültem neki, hogy ő is jön, de nem akartam vele futni a versenyt - ellentétben a félmaratonokkal - mert nekem idő célom is volt, ami neki, első maratonistának nem ajánlott, ráadásul maratonban én se számítok tapasztaltnak, és nem szívesen alkalmazkodnék az enyémtől eltérő tempóhoz.
Abban tökéletes az egyetértés, hogy akármi is van, ez a pár hónap nagyon sok dolgot felszínre hozott, belőlem is kijöttek olyan negatív gondolatok, amelyek létezéséről nem is tudtam. Aztán szépen fel lehetett dolgozni őket.
Valahol mindketten versengünk. Ő kicsit velem - én azt hiszem, szívből gondolom azt, hogy egyáltalán nem zavarna, ha ő futna jobbat nálam. De CSAK akkor, ha ő befér a négy órába, én meg nem - na az egy picit zavarna, főleg, mert annyit lovagoltunk a témán. Kicsit se annyira, hogy ne tudnám hamar feldolgozni, és aztán örülni neki. Ebbe az egészbe most nem megyek bele jobban, mert köteteket lehetne megtölteni vele.
Ami fontos, hogy számíthatunk egymásra.
Csak nem a maraton 42,2 kilométere alatt.
Talán engem ez bántott a legjobban, hogy önző voltam, pedig egy viszonylag önzetlen embernek tartottam magam.
Eltökéltségem és merev ragaszkodásom az edzéstervhez kívülről irritáló (is) lehetett.
Több ismerős is kérdezte, hogy együtt futunk-e a tesómmal, és már-már szégyelltem mindig elmagyarázni, hogy miért nem.

Este időben lefeküdtem, miután egy kiadósat nyújtottam és hengereztem, aztán az izgalomhoz képest tűrhetően aludtam. Reggel örömmel konstatáltam, hogy jól érzem magam. Elég béna lett volna, ha végig kibírom megbetegedés nélkül, aztán az utolsó pillanatban mégis lecsap. Kisétáltam a versenyközponthoz (a közelség miatt nekem bejött az új helyszín), ahol találkoztam E-vel és haverjaival. Kis idő múlva Kálmán2 is csatlakozott, nagyon cuki volt, készült külön frissítőkkel, vigyázott a cuccainkra. Miközben rá vártunk, kicsit elment az idő, így meglehetősen későn álltunk be a toj-toj sorba, már halálra idegeskedtem magam, hogy mi lesz, ha nem kerülünk sorra.
Sorra kerültünk.

Aztán irány a rajtzóna, ahol E előrébb indult a váltó miatt (ő váltóban is futott, első emberként). Én a négyórás iramfutók közelébe tudtam helyezkedni, akiket aztán szépen elengedtem, mert tudtam, hogy más (egyenletesen lassuló) taktikával futnak, mint én tervezem (teljesen egyenletest szerettem volna). Vágyálmom szerint majd valamikor talán utolérem őket.
Nem volt bennem az a hatalmas rajt-láz, mint hat éve, inkább azt éreztem, hogy tulajdonképpen a felkészülés, ami az egésznek a lényege, megvolt, most már mehetnék haza aludni. Kell a francnak ennyit futni.
Igen ám, de ha nincs a végén ez a bő 42 kilométer, akkor nyilván a felkészülés se ugyanaz.
Úgyhogy kénytelen-kelletlen elrajtoltam. Na jó, azért persze izgultam és örültem is.

A taktikám az volt, hogy próbálok az óvatos, biztonságos tempómban kezdeni - amennyiben az 5:41 körüli. Az első kilométeren, szokásomtól eltérően kicsit elvitt a tömeg, de a másodikban visszafogtam magam. Onnantól meg elkezdtem azt, ami a mostani maratonomat javarészt kitöltötte: nem a belső zenék, mint hat éve, hanem a számolgatás.
Ugyanis az órám nem méri a távot megbízhatóan - elég jelentősen túlmér, és ebből adódóan nyilván a tempómat is túlbecsüli. Ha az órám szerint akarok 5:40-es átlagot menni, akkor biztos, hogy nem férek bele a négy órába.
Szóval összeadogattam az öt perc negyven-negyvenegy másodperceket (ezt előzetesen otthon már megtettem, de nyilván nem memorizáltam mindent, csak egy-két fontosabb pontot). Eleinte ügyes is voltam, mert kicsit kicsúsztam abból a részidőből, ami kellett, tehát a legelejét nem futottam el. De innentől mégiscsak rá kellett egy csöppet kapcsolni. És kicsit megijedtem, mert az a tempó, ami a négy órához kellett, ha nem is sokkal, de túl volt az én érzésem szerinti biztonságos, kényelmes tempómon. Ez egy félmaratonnál nem probléma, egy maratonnál viszont durván visszaüthet.
De hát ez van, ezzel számoltam, legfeljebb majd valahol kipukkadok, aztán szánalmas kocogás-séta keverékével begyötröm magam a célba, magamhoz képest szar idővel. És?

Szóval ment a fejszámolás, ezen kívül a légzésemre figyeltem (valami miatt az 5 lépés be, három ki esett az elején jól, már nem is emlékszem, mikor tértem át a 4-3-ra, amit fáradáskor vagy emelkedőkön a 3-3 vagy 3-2 váltott fel. A végén meg 2-2, de ott még nem tartok.)

Próbáltam bámészkodni, beszívni a verseny hangulatát, derülni a vicces jelmezekben futókon, és megköszönni a drukkolást. Szórtam a vigyoromat mindenkire, és mivel fel volt írva a nevem a rajtszámomra, ezért cserébe sok névre szóló biztatást kaptam idegenektől is.

Futás közben is találkoztam ismerősökkel, pl. egy UB-s csapattársammal, akivel nagyon sokáig közel futottunk egymáshoz, de aztán lehagyott.
Vagy A kolléganőm férjével, akivel simán tudtam beszélni pár mondatot (tehát annyira nagyon gyors mégse lehettem), de aztán otthagytam, ő most egyáltalán nem volt felkészülve, nem is akart visszafogni.

Hat éve nagyon-nagyon sokat segítettek a drukkolóim. A húgom és férje most is kijöttek, csak azóta bővült a csapat két kisgyerekükkel. A kiscsaj halál cuki volt, a sok gyors ember között biztos, hogy nem tudott volna kiszúrni, szóval lelassítottam, és addig kiabáltam és integettem neki, míg észre nem vett. Sógorom lepacsizott és futott velem pár lépést. Ez a Gellért-térnél volt, amikor először futottunk vissza Pestről a Szabadság-hídon át, olyan 13.5 kilométernél. Ilyenkor tényleg olyan, mintha a következő kilométeren ők futnának helyettem. A Lágymányosi híd után a szembejövők közül egyszer csak rám kiabált Sz haverom, aki miatt annak idején futni kezdtem. Most jóval előrébb lehetett, mint én. A versenyközponthoz közeledve ott csápolt Kálmán2, kezében egy csomó cuccal, de én nem akartam semmit se kérni, tökéletesen megfelelt nekem a víz-izo kombó, illetve minden második állomásnál egy kis szőlőcukor.
Következett a másodszori fel(jebb)futás a budai alsó rakparton. Húgomék kis családja (kibővülve E gyerekeivel) idő közben áttelepült a Szabadság-híd alá, úgyhogy 19 és fél kilométertől majdnem a félmaratonig repített a tőlük kapott energia.
A félmaratont jelző chip szőnyegnél az láttam, hogy kereken 2:00 az  időm.
Ami valahol jó, hiszen kétszer két óra az pont négy, egy kis hajrával a végén meglehet a négy óra alatti álom idő. Csak hát...ezt a kényelmes-biztonságosnál icipicit gyorsabbnak érzett tempót a táv összehasonlíthatatlanul nehezebb részén én hogy fogom bírni?
Rendületlenül számolgattam tovább az öt perc negyven/negyvenegy másodpercekkel, ezzel remekül elszórakoztattam magam, ugyanis folyton elszámoltam, vagy elfelejtettem az eredményt, ezért vissza kellett mennem egy olyan részidőig, amit még biztosan tudtam, és utána megint hozzáadogatni öt perc negyvenenként a kilométer időket.

Nem tudom, van-e erre valami recept, de nekem igazából ez teljesen bejött, ugyanis lekötötte az agyamat, és kevesebb maradt arra, hogy realizáljam, mennyire fárasztó dolog is futni.
Másfelől viszont maga a tempó, illetve a számolgatás is kevésbé engedett bámészkodni, belefeledkezni a látnivalókba, a zenés szurkolókba. Ahogy fáradtam, egyre jobban fordultam saját magamba.

Azért azt meghallottam, hogy valaki a nevemet kiabálja, és ahhoz túl lelkesen, hogy egy vadidegen szurkoló legyen - kiderült, hogy I is kijött drukkolni nekem, és szerencsére észre is vett.

Viszont a számolások kezdtek furák lenni. Pedig többször leellenőriztem magam. Eleinte csak egy picikét voltam beljebb az 5:40-es kiszámolt részidőknél (ráadásul azt beszéltem meg magammal, hogy félmaratonig inkább az 5:40-es részidőkhöz alkalmazkodok, felette meg már az 5:41-hez), de egy idő után egyre jelentősebb tartalék időm volt. Ami nem biztos, hogy jó, mert ha elfutom, hiába van mondjuk 40 másodperc tartalékom, ha annyira kipurcanok, hogy már "csak" hat és fél, vagy hétperces ezrekkel tudok poroszkálni. Akkor bizony pikk-pakk elillan ez az előny. Fontosabb egy olyan tempó belövése, amit tartani tudok.
De hát számolgattam.
Adtam össze, túl akartam lenni a dögunalmas óbudai részen (mindenféle panel között meg jellegtelen helyen kellett kavarogni, mielőtt kiértünk volna a Fő térre), és átérni a Margitszigetre, mert az legalább szép és árnyékos. Valahol pedig itt hagyhattam le Sz-t, aki most nem volt igazán felkészülve, de  cserébe ez volt a 10. Budapest, és összességében a 20. maratonja. A sziget előtt volt egy kis emelkedő az Árpád-hídon, ahol sokan belesétáltak, én meg a sok terepezésnek hála csak azért vettem észre, hogy itt emelkedő van, mert picikét szaporább lett a légzésem.
Ja, és már túl voltunk a harminc kilométeren. Itt jön ugye a neheze.
A szigeten utolértem az UB-s csapattársamat, váltottunk pár szót, majd a következő frissítésnél már lehagytam.
Ment.
Nem tudom, hogyan, de ment.
Persze kipukkadni 35-37 után is lehet. Akkor lehet igazán.
N először ott várt, ahol a Margit-hídról lekanyarodtunk (34 után), onnan tudtam, hogy már azért fáradok, hogy kiabálni nem volt erőm neki, csak vigyorogni és integetni. Az is valami.

Amikor északra futottam, észrevettem a visszafelé futók között a nővéremet. Nem volt annyira nagyon jó bőrben, szóval benne volt a pakliban, hogy utolérem (ő pár perccel előbb rajtolt, mint én).
A lenti rakparton, 36,5 kilométernél  N megint integetett és fotózott, én megint integettem és vigyorogtam. Ok, kiabálni már nem tudok, de mosolyogni még igen.
És tempót tartani is.

Úgyhogy most az öt perc negyvenek számolgatása mellé már a hidakat is elkezdtem számolni. Egy Lánchíd, egy Erzsébet-híd, hoppá, már nincs is messze a Szabadság-híd.
Igaz, hogy már kezdte elveszíteni a számolgatás a jelentőségét, annyival beljebb kerültem a cél részidőhöz képest.
Azt nem mondom, hogy nem voltam fáradt, mert persze borzasztóan fáradt voltam. De ment.
Emlékszem, hat éve - már megint hasonlítgatok - 36 után már olyanokat mondogattam, hogy még hat p...hosszú kilométer...még öt p...hosszú kilométer.
Most ilyen nem volt.
Amikor hét volt hátra, örültem, hogy már "csak" az egyhatoda.
Még mindig nem voltam biztos benne, hogy nem fogok-e a legvégén mégis lelassulni, de folyamatosan vettem elő a tartalékokat. Valahonnan még voltak.
A pesti alsó rakparton, valahol a Szabadság-híd előtt utolértem a tesómat.
Mondta, hogy nagyon szomjas, mert ugyan vitt magával másfél liter vizet zsákban (ő jóval többet iszik, mint az átlag), de az elfogyott, és több frissítő állomáson nem jutott neki víz!
Nekem is volt ilyen, egyszerűen nem tudtak olyan tempóban után tölteni, ahogy jöttünk, megállni nyilván nem akarok, hogy kivárjam, amíg töltögetnek, szóval mentem tovább. Csakhogy én előbb-utóbb legalább valami iso-italt találtam, ami mégiscsak folyadék. De a tesóm ilyet nem ihat az energiagél mellé, mert fennáll az esélye, hogy meghajtja. Neki a víz hiányzott.
Ekkorra már meleg is volt, a nap is sütött a rakparton, és valahogy tényleg lehettek volna sűrűbben a frissítések így a végén.
Mondjuk én lehet, hogy egy teve vagyok, mert bírtam így is.

Viszont dilemmába kerültem. Próbáltam kiszámolni, hogy mennyi az előnyöm, hogyha ott (40 kilométert lassan elérve) a tesómhoz lassulok, bele tudok-e még biztosan férni a négy órába. Mert ha igen, akkor mégis mekkora lenne már vele együtt futni be a célba! Fúúúúúú...
De már fáradt voltam.
Nem tudtam jól számolni.
Meg be akartam érni, le akartam tudni az egészet.
Ő is mondta, hogy menjek.

Úgyhogy csak egy rövid ideig kocogtam mellette, aztán magára hagytam őt és a Falát.
Így utólag bánom és sajnálom. Ugyanis most már tudom, ha vele egyszerre érkezek be a célba, még mindig négy órán belül lettem volna.
Csak hát ezt előre nem tudhattam biztosan. Azt tudtam csak, ha 3:53 körül érek a 41-hez, akkor meglehet, kicsit később is, csak akkor hajrázni kell. Láttam arra esélyt, hogy odaérjek vele ilyen célidővel a 41-hez, de mi van, ha nem, vagy mi van, ha ő a legutolsó kilométeren se tud elővenni semmilyen tartalékot?
Ha csak egyet kívánhatnék most, az lenne, hogy bár vele futottam volna a végét.
Na, ha valamikor, akkor tényleg önzetlen lettem volna.
Így meg én vagyok, akinek volt egy erős célja, és érezte, hogy ez már meglehet, de nem akarta kockáztatni.
Egyébként ez is teljesen rendben van.

Átmentem a Szabadság-hídon, ahol E futó barátnője biztatott, és mondtam neki, hogy már E is mindjárt itt lesz. Kicsit mérgelődtem, hogy nem elég eljutni az oly messzinek tűnő Petőfi-hídig, de azon még túl is kell menni. Előtte azért köszöntöttem a Műegyetem K épületet (már másodszor, mert egyszer már elfutottunk előtte). Aztán az is elterelte a figyelmemet, hogy utolértem a négyórás iramfutókat! Mivel ők kicsivel előbb rajtoltak, mint én, ezért már ha velük is maradok, tuti a négy óra.
De nem maradtam velük, most már aztán tényleg semmi tartalék nem kellett, irány a cél, legyünk rajta túl.

Hasonlítgatás követezik:
Nem, nem volt az az eufórikus, meghatott érzés, ami hat éve az utolsó kilométeremen.
Én ezt a maratont végig melóztam. Szerencsére nem volt nagy szenvedés vagy fal, de akkor is meló volt.
Azt a régit élveztem, amennyire tudtam.
És az volt az első.

De ha eufória nem is volt, hatalmas elégedettség és öröm igen, mert berogytam a célba, ráadásul a kis hajrámnak köszönhetően (meg talán el is számoltam magam) még többel mentem a négy óra alá, mint hittem volna: a nettó időm 3:57:47 lett! A második félmaratonom 1:58 alatt!
Hihetetlen volt, most is az, de el nem bőgtem azért magam.
Kicsit olyan volt, mintha nem is én futottam volna le. Hiszen én csak számolgattam.
A lábaimat nem én vittem, hanem valami robot.

Négy óra alatti maratont soha többé.
Legfeljebb, ha valami miatt véletlenül úgy sikerül.
Lehet, hogy maraton se lesz soha többé. De ha lesz is, akkor kizárólag az élvezet lesz a fő cél.
Amen.

A célban Anyukám is várt, én meg mondtam, hogy E is mindjárt beér. Kb. bő másfél perccel utánam érkezett meg, szóval így utólag valóban befértem volna a négy órába akkor is, ha vele maradok.
Annyi szerencse volt (már akinek szerencse), hogy egy nagyon cuki és iszonyú gyors futótársa új cipőben futott, amit ugye nem szabad, és harminc kilométernél nagyon elkezdett fájni a lába (nekem is ez a cipőm van, én imádom, de már használom pár hónapja), úgyhogy onnantól sétált. Amikor meg E utolérte, akkor meg elkezdte őt behúzni a célba. Szóval ha én nem is, de valaki segített neki az utolsó másfél-két kilométeren.

Nagyon büszke vagyok arra, hogy elértem a kitűzött célomat.
Nagyon büszke vagyok a nővéremre is, hogy lefutotta élete első maratonját, 4:06 perces remek idővel, ami akár még jobb is lehetett volna, ha nem megy el a zenéje, és ha tud rendesen inni.
Meg ha nincs két hét betegsége a felkészülés alatt.
Ráadásul nagyon okosan futott, egyáltalán nem rohanta el az elejét, szépen óvatosan kezdett, elengedve a négy órát, ami szerintem titkon azért benne is munkálhatott. Le a kalappal!
Sajnálom, hogy az utolsó kilométerek szomjas szenvedései megfosztották az amúgy teljesen megérdemelt eufóriától (egyáltalán nem lassult le durván, mások nagyon örültek volna ennyi lassulásnak), de így, egy nappal a verseny után azt hiszem, kezdenek benne is leülepedni a dolgok, és tud már szívből örülni ennek az egész nagy kalandnak és utazásnak.

Én nagyon hálás vagyok.
Se sérülés, se betegség, se extrém pocsék időjárás nem nehezítette a felkészülésemet. A legnagyobb ellenségem a hőség volt, ami jól jött a maraton alatt, mert a mostani időjárás se volt nekem ideális (az egy héttel ezelőtti, kicsit már csípősebb hideg lett volna az), de egyrészt lehetett volna rosszabb is (legalább az elején jött néhány jóakaratú felhőcske, meg voltak árnyékos szakaszok), másrészt a nyári hónapok alatt tudtam kicsit szoktatni magam a meleghez valamennyire.

A befutócsomag átvétele után lerogytunk a földre, nekem pedig minden igyekezetemet össze kellett szednem, hogy egy rossz mozdulattól ne görcsöljön be a talpam vagy a vádlim. Szerencsére Kálmán2 is megérkezett, aki adott egy magnézium löketes fiolát. Megittam egy mentes sört. Megmaradok.
A tesóm gyerekei is csatlakoztak, kicsit ücsörögtünk, aztán mentünk átöltözni (előnyösebb lett volna, ha a farmeremet nem felejtem otthon...), Kálmán2 is elköszönt, mert ment haza a kutyához.

Na igen, neki is nagyon hálás vagyok.
Hogy kijött drukkolni, hogy vigyázott a csomagokra, és hogy kétszer is elment velem a Pilisbe terepre, ami az Eiger-rel meg a Csobáncos futással együtt hihetetlen pluszt adott hozzá a felkészülésemhez.
Egyébként ugyanazt az edzéstervet követtem, mint hat éve: heti négy edzés, minimum három hónapon át.
Ami más (megint hasonlítgatok):
- Idén eleve edzettebben vágtam neki (BSZM, Duna-kanyar és Füred félmaratonok, Velencei for fun tókerülés a zenekari piknik előtt)
- azt hiszem, jobban megtoltam a résztávos edzéseket
- a Tordai-Tegzes tüdőkiköpő is befigyelt párszor
- meg a terepek.
Ami miatt viszont elbizonytalanodtam, hogy meglehet-e a négy óra, hogy a harminc pluszos futások nem sikerültek olyan jól, mint hat éve. A 32-est öt hete kb. azzal a tempóval kezdtem, mint amiben most a maratonon mentem, de akkor 28 km után kezdtem folyamatosan elfogyni. Jó, akkor tényleg durván meleg és fülledt volt az idő.
A 35 km három hete már jobban ment, de azt végig óvatos tempóval futottuk (E-vel együtt, aki épp a betegsége után volt, szóval nem is engedtem neki, hogy elszaladja), ami teljesen jó volt, nem fogytunk el, mindkettőnknek maradt ereje az utolsó két kilométeren gyorsítani - de az a tempó a négy órához kevés lett volna a maratonon.

Aztán valahogy tegnapra, ezek szerint, mégis összeállt a kép.

Ez most irgalmatlan hosszú lett, pedig a lelki utazásos részéből, ami a lényeg, nem is tudtam szinte semmit se megragadni. Az majd talán egy külön poszt lesz.
Talán annyi, hogy miután hazaköltöztem, elég hamar elhatároztam ezt a maraton-dolgot. Szükségem volt egy célra, ami húzni tud, ami nem enged szétesni.
Rengeteget segített.

Ma már dolgoznom kellett (pedig ki akartam venni szabinak, csak volt valami hülye vizsgám), de előbb leléptem, mert nagyon megfájdult a fejem és a hasam. Érdekes, hogy a lábaim egészen jó állapotban vannak. Nem mondom, hogy nem érzem őket, de simán megy a lefelé lépcsőzés és a guggolás is, amik hat éve kb. két napig elképzelhetetlenek voltak.
Hat éve mentem zenekarra is másnap, ahol G lelkesen gratulált mindenki előtt (akiből hirtelen nagy futó lett, a második félmaratonját nemrég már olyan idővel futotta le, amiről én nem is álmodok, tegnap meg a 30 kilométert tolta le).
Most kihagytam a próbát (pedig reggel még vittem a hegedűmet).

Bízom benne, hogy nem leszek beteg.

Az élmények meg ülepednek még egy darabig, de most már nyugodtan elhihetem, hogy megcsináltam. Hogy most a robot-énem, vagy egy másik szimpatikus személyiségem - az már részletkérdés.