A futás szervezője megkérdezte tőlem messengeren:
 Szia, van olyan, hogy nem mosolyogsz? :)

Óóóó, látott volna például szombaton a sírógörcsöm közben...meg egyébként is hajlamos vagyok a csüggedésre, szorongásra, hitehagyottságra, negatívkodásra.
Mondjuk közel négy évtized alatt nagyjából rájöttem, hogy nekem az talán a jobb, ha elfogadom magam ilyennek, amilyen vagyok.
Pesszimista Énem, én így (is) szeretlek!

Mindenesetre az nagyon jól esik, ha kifelé viszont ez nem annyira jön le. A futás meg egyébként is köztudottan termeli az endorfinokat, ráadásul csodás helyen voltunk, szóval ilyenkor valóban könnyebben kibújik belőlem a vigyori.

Amúgy ez a pasi is nagyon szimpatikus, meg szerintem jól is néz ki (bár idősebb, és semmit se tudok a családi helyzetéről), valahogy olyan, mint aki megmaradt az örök gyermeki lelkesedésénél.