Ma is volt randim.
A fiú nagyon szimpi volt a nem t-betűs alkalmazáson. Kiderült az is, hogy zenél, és hogy van közös ismerősünk. Kicsit eltűnt egy hete, de én írtam neki egy mondatot, ami után ő kérdezte meg, hogy van-e kedvem találkozni vele.
Volt.
Elég fáradt voltam, tegnap esküvő, a zaklatott életem (kétszeresen, lelkiállapotom és mint ugyanilyen nevű tevékenység szenvedő alanya) miatt nagyon keveset alszom, elég ideges is voltam, mikor elindultam.
De tudtam, hogy ez általában úgy szokott lenni, mint régen a vizsgáknál: előtte megőrülök az idegességtől, de ahogy elkezdődik a dolog, megnyugszom.
A fiú alacsony volt, és még az én ízlésemhez mérten is nagyon vékony. Ráadásul amennyire egész jópofán tudtunk a neten beszélni, élőben ez annyira nem ment.
Ami viszont vicces, hogy kiderült, hogy amikor egyik haveromék idén januárban beszerveztek egy újévi koncertre, azon együtt muzsikáltunk. Kicsi a világ.
Mindenesetre élőben akadozott a beszélgetés, de próbáltam a pozitívumokra koncentrálni: ő is zenél, és szépek a szemei.
A végén viszont ő mondta, hogy nem keres kapcsolatot.
Ez vagy így van, vagy csak nem jöttem be neki, tulajdonképpen mindegy. Szerencse, hogy időben szólt.
Szerencse, hogy annyira nekem se jött be.
Ettől még nem esett jól.
Túl sok negatív dolog van most az életemben, szüneteltetem ezt a keresgélés dolgot egy darabig (a fizetős iroda sárkányhajózás hülyeségére bejelentkeztem, ott maga a program egész jó, a többi nem érdekel).
Van egy másik fiú is az applikációról, de ő nekem egyszerűen "too much"....ma is elhívott valahova, de hárítottam. Egyszer azért összefutok vele, valószínűleg, de...aztán egy ideig jegelem az egészet.
Nem mennék bele, valahogy túl "szabálytalan" hozzám, az ilyen, szinte minden kötöttségtől mentes szabadúszókkal nem vagyok kompatibilis. Teljesen más az életritmusa.
Valószínűleg amúgy se jönne be élőben, meg egyébként is vállalhatatlan keresztneve van, és eddig olyan randi ötletei voltak, amik nekem nem férnek bele egyáltalán. De meglátom majd.

Talán az elmúlt időszak szarságai, vagy szimplán a tegnapi esküvő miatt nagyon felerősödtek J-vel kapcsolatos érzéseim, főleg, hogy ez nekem még mindig mennyire fáj.
Az esküvőn (egy vívótársamé, tartottuk nekik a felpántlikázott fegyvereket kivonuláskor - de a menyasszonyt is ismerem még a cserkészetről) ott volt egy csomó régi cserkésztársam, többek között életem legnagyobb plátói szerelme még 99-ből. A fiú eléggé meghízott, kopaszodik, de egyáltalán nem az volt az érzésem, hogy te jó ég, én mi a csudát ettem ezen?
Hanem az, hogy hát igen, ha megint rám mosolyogna a kicsit ferde mosolyával és cinkos szemvillantásával, azonnal újra fülig pirulnék.
Teljes mértékben megértem a húszéves önmagam, hogy miért szeretett bele annyira.
Megértem, és sajnálom, hogy a fiú nem őt választotta.
Persze ennek is biztos, hogy így kellett lennie.
De az esküvőn akkor is volt egy olyan érzésem, hogy ez nem létezik, hogy az én életem, nekem fel kellene ébrednem egy rossz álomból, huszonpár évesen...

Ki lopta el az életem?