Futás vs társkeresés

Mostanában úgy látom, hogy a leggyakoribb témáim a futás és a társkeresés.

Miért szeretem a futást?
Az a jó, hogy igazából sokszor nem is szeretem. Van, hogy csak utána esik jól. Van, hogy közben is. Van, hogy alig tudom rávenni magam, hogy menjek. De mostanában eléggé beépült az életembe, és hiányzik, ha túl sok nap telik el futás nélkül.

Azt szeretem benne, többek között, hogy a futástól pont annyit kapok vissza, mint amennyit beleteszek. A szerencse vagy más emberek szerepe szinte teljesen elhanyagolható.
Igen, ha épp megbetegszem egy versenyre, az nem annyira rajtam múlik. A sérülés se teljesen, bár az is igaz, hogy sokat lehet azért tenni, hogy a sérülések elkerüljenek.
Ha hirtelen kitör a kánikula egy versenyre, akkor többnyire, hiába készülök viszonylag lelkiismeretesen, a futás rosszabbul sikerül. De még ez is olyan, hogy erre is lehet készülni, célirányos melegben edzésekkel, meg lélekben.

Szóval úgy érzem, hogy itt szinte minden csak rajtam múlik, és nem másokon vagy a szerencsén.

Példák, a teljesség minimális igénye nélkül:
Amikor elhatároztam, hogy lefutom a maratont, lefutottam. Nem is akárhogy.
Amikor elhatároztam, hogy 35 perc alá viszem a 7 kilométert, tudtam, hogy az nem az én tempóm, szóval arra úgy készültem, hogy nem csak jólesőn futottam, hanem a határaimat feszegetve, az is sikerült, többször is (sőt, túllőttem a célon, és 34 perc alá vittem kétszer. Idén megelégszem majd a 35 perc alattival).
Amikor elhatároztam, hogy 1:50 alatt szeretnék futni félmaratonon, akkor annak rendeltem alá a futásaimat, és az is sikerült (kétszer, még 2014-ben, azóta már egyszer se, mert nem élveztem annyira a hozzá vezető edzéseket, és inkább maradok a kényelmesebb edzéseknél. Talán majd még egyszer, amikor nagyon megszállott leszek, egy 1:45 körüli idő...talán...)
Amikor elhatároztam, hogy elfutok a Kavicsos-tóig, akkor fogtam magam, megtöltöttem a vizes hátizsákomat, és addig meg se álltam, amíg oda nem értem.
Amikor elhatároztam, hogy lefutom éveim számát (36), azt is megcsináltam (kicsit kevesebb edzéssel, mint kellett volna, emiatt indokolt és várható is volt, hogy az utolsó másfél kilométer már nyögvenyelős volt nagyon).
Van, hogy egy-két futással elégedetlen vagyok (pl. az idei füredi félmaraton, vagy az UB második szakasza), de azok se véletlenül sikerültek úgy, ahogy.

A társkeresésnél meg nagyon nem így van.
Ott úgy érzem, túl sok tényező van, amit nem tudok befolyásolni.
És valószínűleg ezért nem tudok annyira pozitív és optimista lenni.
Meg mivel a jövőbe nem látok, ezért csak a múltbeli tapasztalataimból tudok kiindulni, amik finoman szólva nem rózsásak. Egyetlenegy valamirevaló kapcsolatom volt, és aztán arról is kiderült, ami...
Fel nem adom, de nem tudok mindig bízni, sajnos.
Ahhoz született optimistának kellene lennem, de sajnos én ehelyett inkább realista vagy rosszabb időszakaimban pesszimista-realista vagyok.

Nem biztos, hogy el tudtam magyarázni :)

(a munkakeresés meg valahol a kettő között lenne. Elvileg az is nagyon nagy részt rajtam múlik, bár tény, hogy szerencse is kell hozzá, de ott meg az a baj, hogy évek óta a leghalványabb ötletem sincs arra, hogy mégis mi a jó fenét szeretnék/tudnék csinálni..úgy meg, belátom, nehéz)