Már megint egy év

Rettentő gyorsan.
Összességében nem lehet okom panaszra - persze semmi se tökéletes addig, amíg nem azt ünneplem, hogy van gyerekem. És erről sajnos sokszor már úgy érzem, talán le kellene mondanom.
Szóval ez a része rossz.
Viszont J-vel jó. Nagyon szeretek vele lenni, szeretem, ahogy gondoskodik rólam, ahogy tudunk együtt nevetni. Még ha nem is minden mindig tökéletes, de ezt, azt hiszem, nem is várom.
Jövőre elkezdjük a közös lakás keresését, és remélem, hogy egy év múlva ilyenkor már az új otthonunkból írok.
A baba ügy előtt még meg kellene gyógyulnom.
Most nagyjából ezzel kezdem, bár "csak" egy bő hónapja vagyok beteg (nem folyamatosan, de már négyszer lázasodtam be), borzasztóan zavar, és félek, és macera, és már nagyon szeretném, ha vége lenne. Tegnap jött csak meg a vizelet tenyésztés eredménye, előtte azt hittem, ennél azért egyszerűbb ügy lesz. Sajnos két ünnep között nem sikerült urológust leakasztanom (persze, ha annyira nagyon igyekszem, talán elmehettem volna ücsörögni pár órát a SOTE Urológiára), jövő hétfőre van időpontom, csak az nyomaszt, hogy valószínűleg akkor épp meglesz (már késeget...csak sajnos nem "amiatt"), és úgy feltehetőleg új mintát nem tudok adni, legfeljebb konzultálni az eddigi eredményekről. Persze jelen pillanatban az is több, mint a semmi. Meg majd a kolléganőmet is megkérdezem, akinek urológus professzor a barátja, de lehet, hogy ő még nem lesz január elején.

2016-ban rengeteg híresség halt meg, de számomra természetesen a legfájóbb Pista bácsi. Bár ennyi hónap után se érzem igazából azt, hogy meghalt volna. Valahogy ott van, csak picit messzebb. A kis vívócsapatunk szépen összetart, bár kevesen vagyunk, de talán majd bővülünk. Már most nagy szó, hogy a veteránokkal is elkezdtünk keveredni, és a kerekesszékes vívást is kipróbálhattam. Amihez Sanyi bácsi teljesen váratlan halála is "kellett", mert úgy érzem, valahogy ő se támogatta, hogy a különböző vívó csoportok vegyüljenek. Tényleg durva, bár ő a szó szoros értelmében sose volt edzőnk, csak a helyszínt biztosította, de mégis két edzőnket veszítettük el egy év alatt. Kemény.
Csak heti egyszer tudok vívni járni (néha annyit se, meg most ugye a betegség), de ez is több a semminél.

De akkor inkább vidámabb téma, a születés: nyáron bővült a család, és egyelőre ugyan Andris baba néha nehéz eset Annának, de amikor jó a kedve, olyan mosolya van, hogy attól mindenki elolvad. KisKirsz elmondta, hogy vicces vagyok, Adéllal is alakul a barátság, Szonja, Áron és Nóri persze nem is kérdés, mennyire fontosak nekem.

Futás: egészen november végéig jól álltam. Idén is meglett volna az 1100 kilométer, vagy talán egy kicsit kevesebb, de így, hogy Gliwice óta nem futok, így persze esélyem se volt rá. Az ezer kilométerért persze nem gondolom, hogy szégyenkeznem kellene. Nagyon sajnálom, hogy idén évbúcsúztató futást se csinálhatok. Nem is tudom, utoljára hány éve volt, hogy ilyen hosszú szünetet tartottam. Hiányzik.
Egyébként csökkennek a félmaratonjaim: 2014-ben volt öt hivatalos, ha jól számolom, 2015-ben négy, idén "csak" három: a füredi tavaszi, a júniusi K&H váltó, és a júliusi éjszakai. A siófokit sajnáltam a legjobban, de akkor voltam Gliwicében a zenekarral (és mint kiderült, lettem beteg, mert ott nagyon nem esett jól az a reggeli futás, amire Á-val elmentünk).
Amire a legbüszkébb vagyok, az  a K&H-s részeredményem hét kilométeren, amihez kellett a tökéletes időjárás is, de tényleg minden várakozásomat felülmúlta. Szintén nagyon jól sikerült a 13 kilométer az őszi váltón.
Idén nem voltak Csepelre átfutások, a futó hátizsák is talán csak egyszer volt rajtam, amikor az M0-s hídig futottam el. Viszont cserébe felfedeztem a Tordai-Tegzes szívatót, már alig várom, hogy újra ott köphessem ki a tüdőmet. De a Kis-Svábhegyre felfutni se rossz dolog.

Utazás: idén sok nem volt, meg most hirtelen végig se tudom pörgetni az évet, gyakorlatilag annyira a munkáról szólt. De így is volt egy egynapos síelés néhány zenekarossal Donovalyban (oké, oké, alig számít, de a határt csak át kellett hozzá lépni), volt Dubrovnik a munka miatt (csodaszép!), és volt Gliwice a zenekarral. Három éve a gliwicei hétvége volt az év fénypontja: idén ehhez képest kicsit csalódás volt. Ebben persze benne van, hogy ott lettem először beteg, és nagyjából lázasan csináltam végig a roppant feszített programot.
A másik, hogy a lengyelek idén rettentően túlzsúfoltak minket programokkal, három éve ez sokkal lazább volt. Mivel többnyire éjfél után értünk a szállásra, nyolckor meg már indultunk, így az alvásra is alig jutott idő, bulizásra gyakorlatilag gondolni se lehetett. Csak a szombati délután tudtunk iszogatni a városban, de onnan is leléptem, hogy meghallgassam a Mozart: Requiemet. Utána kötelező fogadás volt, elég gagyi kajával, és nem volt busz, ami a fáradtabbakat visszavitte volna a szállásra. Vasárnap meg kelhettünk megint hajnalban, az amúgy rettentő érdekes ezüstbánya miatt, de én akkor betegen az alvást jobban díjaztam volna. Nem volt olyan opció, hogy kihagyjuk a bányát, mert a busz már nem ment vissza a szállásra, szóval már reggel hangszerekkel, ünneplős szerkókkal kellett készülni. Mindezek után nem csoda, hogy nagyon fáradtan a koncert is elég bénán sikerült.
Nem baj, Budapesten két koncerten tudtunk szépíteni.

Úgy érzem, a zene most is fontos, sőt, talán még fontosabb az életemben. Tulajdonképpen a sport mellett tartja bennem a lelket. Nem mintha egyébként annyira rossz életem lenne, sőt, csak mivel a munkám nem a hobbim, viszont nagyon kimerít, kell valami, ami cserébe feltölt.
A mostani őszi félév ettől függetlenül már túl sok volt (utazások, plusz hétvégi próba, stb.), úgyhogy remélem, a következő zenekari félév valóban lazább lesz.
Nagy dolognak tartom, hogy elvállaltam a közreműködést szüleim kórusával a karácsonyi misén. Pedig egyedül kellett a második hegedű szólamot játszanom, és én roppant izgulós vagyok, ha nem áll mögöttem egy szólam. De szerencsére nem sikerült vészesen, igaz, hogy a próbákon picit jobb volt, és amikor én voltam az első hegedű felett, akkor nem mertem igazán jól játszani, mert megint ráparáztam, hogy megremeg a vonóm, de összességében, hogy én attól is féltem, hogy néhány reszketeg hangon kívül mást nem fogok tudni kiadni, ahhoz képest nem is volt rossz. Az első hegedűs profi volt, és ő megdicsért, hogy ügyes vagyok.
Kicsit terv, hogy amennyiben az időmbe belefér (hehe), picit kamarázgatok, mert akkor szokom, hogy egyedül játsszak egy szólamot, és a hangminőségemre is jobban oda tudok figyelni, és az izguláshoz is jobban hozzá tudom szoktatni magam.
D vezénylése alatt talán picit lassan oldódnak a görcseim. Még mindig izgulok a koncerteken (ami elsősorban abból áll, hogy a kicsit hosszabb pianoknál nagyon félek, hogy remegni fog a vonós kezem), de az év végi koncertünk második felében azt vettem észre, hogy valahogy akkor ez elmúlt.
Remélem, egyre többször lesz ilyen élményem.

Munka: a feasibility úgy volt, hogy csak addig lesz, amíg A vissza nem jön. Ez valahol jó is volt (ha nagyon utáltam, mondhattam magamnak, hogy úgyis mindjárt vége), de rossz is, mert nem tudtam teljesen átadni magam, és mert az előző munkámat még kevésbé akartam. Rettentő sokat szorongok miatta, a nagy része teljesen felesleges. Év végére mégis eljutottam néha olyan pontokra, hogy már jobban bízom abban, hogy alapvetően jól csinálom (ha nem is mindent), és azáltal, hogy előléptettek, úgy tűnik, hogy tényleg elégedettek velem. Persze itt semmiben és senkiben se szabad 100%-osan bízni, mert sajnos az is benne van ebben a korai előléptetésben, hogy A-val akartak kiszúrni. Az nem lesz rossz, hogy ketten fogunk dolgozni, A szerintem sokkal jobb abban, hogy a dokikat hívogassa, én meg jobban össze tudom fogni az egész osztály feladatait. Meg majd lesz valahogy. Végső esetben szólok Y-nak, hogy mégiscsak át szeretnék valahova menni. Nekem elég hihetően mondta, hogy akármi is van, nagyon szeretnének engem megtartani, és találnak nekem olyan helyet, ahol jól érzem magam. Persze benne se bízom teljesen, sőt, de azt hiszem, az tényleg reális, hogy szeretnék, ha a cégnél maradnék.
Egyelőre nem is gondolkodom másban, de valamit ki kellene találni, hogy ne szívjon le ennyire.

Nem meglepő, de a mesémet MÉG MINDIG nem fejeztem be. Inkább nem is számolom, hány éve írom azt a nyamvadt ötven oldalt (persze nem lehet írásnak nevezni, hogy hónapokig rá se nézek). Egyszerűen munka mellett nem marad rá energiám és időm. Nyári szünetben dolgozgattam rajta egy picit, de ősszel gyakorlatilag hétvégéim se voltak (és most nem túlzok. Hol zenekar, hol munka, utazás, munkanap, egyszerűen mindig volt valami, ami legalább az egyik napot elvette). A téli szünetben (két hét szabi) is az volt a terv, csak a betegség közbe szólt. Jó, és a lustaság is, mert voltaképpen tegnap teljesen jól voltam, volt számítógép is J-nél, és mégse írtam semmit. Az is igaz, hogy amikor legjobban rászántam volna magam karácsony előtt, akkor az unokatesóm irományát lektoráltam, az se volt kis munka. Egyébként nagyjából a végére érek már lassan, legalábbis a sztorinak, csak most jönne egy csomó munka vele, átírni picit az elejét, javítgatni, kiszedni a logikátlanságokat, esetleg ha van valami kis plusz történet, azt belefoglalni, finomítani az arányokon, ha tudok. Nem is elég hosszú, bár egy mesénél talán mindegy. A nagy tervem az volt, hogy a húszéves érettségi találkozóra (te jó ég!) már úgy jövök, mint valaki, aki írt egy mesét, és esetleg ki is adta valaki - ahhoz azért nem ártott volna idén befejezni. Munka mellett nem áltatom magam, hogy sikerülni fog.
De nem baj, az is lehet, hogy csak magamnak írtam (meg Nóriéknak), és akkor mi van?
Én nem tudok se gyereket felmutatni, se hatalmas karriert, de nem másoknak kell virítanom.
Én tudom, hogy azzal, amennyit dolgozom, helyt tudok állni, hogy alapember vagyok a zenekarban, hogy sportolok, és ha más nem, próbálok egy-egy kedves szót szólni azokhoz, akik az utamba kerülnek.
Mi kell még?
Rémes ez a megfelelési és versengési kényszer.
Le vele.

Tervek jövőre: kicsit kevésbé szorongós munkavégzés, írás, de csak ha úgy alakul, örömzenélés, örömvívás, örömfutás, lakás keresés (és találás, remélem), talán-talán családalapítás. De jó lenne.