Visszatekintgetős

Holnap már nem biztos, hogy lesz időm írni, úgyhogy most próbálok kicsit.
Ha egy szóval jellemezném magam, azt mondanám: KIMERÜLT.
Még egy szóval: összezavarodott...
A tavalyi optimizmusom jócskán megkopott így év végére, így a 2016-os évet most picit félve várom.

Futás: Idén, ha lehet, még többet futottam, mint tavaly, hála a csoda szuper tavalyi karácsonyi ajándék pulzusmérős-GPS órámnak, meg az év közben beszerzett vizes tasakos hátizsáknak (bár azt csak kétszer használtam). A 2015 kilométert nagyjából február közepén engedtem el, és a mai napig nem bánom. Valószínűleg csak olyan áron tudtam volna teljesíteni, hogy közben utáltam volna a futást, az összes programot, amit le kell mondani miatta, az összes hajnali kényszerfutást (nem bírok reggel...), és egyszerűen elvette volna az egész szépségét. Idén is lenyomtam a négy évszak félmaratont, csak a budaörsi hiányzott a tavalyihoz képest, viszont volt éveim számának lefutása a szülinapomon, meg a lakihegyi toronyhoz vagy a Kavicsos-tóhoz látogatás, szóval több félmaratonnál nagyobb távot is lefutottam. Ma megejtettem az évbúcsúztató futást, holnap valószínűleg már nem lenne rá időm. Összesen kb. 1100 kilométert futottam-kocogtam össze, szerintem ennyit még sose, mert esetleg a maratonra készülve többet futottam, de az "csak" négy hónap volt, most viszont szinte egész évben gyűjtögettem a kis kilométereimet.

Vívás: nehezen találom a szavakat. A vívás imádata picit alábbhagyott az utóbbi években, bár még mindig vannak edzések, amikor úgy érzem, újra beleszerettem. A legjobb sport a világon, csak így, hogy heti egynél nem tudok többször járni, és olyankor is teljesen elzombisodott aggyal, halálra fáradtan keveredek oda, nincs olyan sok sikerélményem. De csinálom, mert ez az ÉN SPORTOM.
És főleg, mert Pista bácsi.
Azt gondoltam, ha ő nem lesz, akkor talán abbahagyom. Nem hagyom abba, mert szétesne ez a mi kis közösségünk.
De nélküle persze nem ugyanolyan.
Megértem, hogy a családja már nem engedi edzésekre, és kívánom, hogy amennyire lehet, egészségben éljen még sokáig.

Zenekar: vegyes. Búgócsiga próbáit sokszor nagyon szeretem, mert bár a zenei egy hullámhosszt nem találom tökéletesen meg vele, de nagyon díjazom a türelmét és udvariasságát. Hogy megköszöni, ha valami jó, és nem személyeskedve szól, ha valami rossz (de szól!). A hatékonysággal még vannak gondok, de biztos, hogy sokat fog, fogunk fejlődni. Csak a türelmét ne veszítse el valahogy...
A szólamvezetést nem szeretem. Egyszerűen nincsen rá energiám, idegesít, hogy hiába Búgócsigát vagy a koncertmestert szeretném nézni, mindig benne van a látóteremben a szerencsétlen elmerokkant. Valamint ahelyett, hogy belerázódnék, egyre izgulósabb vagyok koncerteken. Próbákon szeretem, hogy elég hamar megtanulom a nehéz részeket, lehet utánam menni, és még a szólampróbákat is megtartom, talán egyre jobban (bár az senkinek se öröm), de a koncerteket egyszerűen szanaszét izgulom. Annyira rágörcsölök arra, hogy a mezzopiano-piano részeknél remeg a vonós kezem, hogy persze még jobban remeg. Azt mondta Búgócsiga a koncert után, hogy hagyjuk a koncerten kívül az izgulást, ne remegjen a kezünk - kösz szépen, ha ezt ilyen könnyű lenne tudatosan elrendezni, akkor nyilván nem remegne.
Erősen kacérkodtam a gondolattal, hogy hátra üljek következő félévben, de egyrészt Búgócsiga eléggé ellenezte, másrészt a Zeneakadémián azért valahol szívesen virítanék elöl. Még ha szanaszét is remegne is a jobb kezem. Majd meglátom.

Munka: jajj.
Persze tök jó, megyek a feasibilityre (nem feltétlenül az új munkakörnek örülök, hanem annak, hogy elhagyhatom a régit, amit iszonyúan utáltam időnként), de be is vagyok sz..rva. Olvasom (én hülye) a szünetben a leveleket, és pánikolok, mert azt se tudom, hogyan kellene az adott dolgokba belekezdeni, és úristen, mi lesz itt január négytől, mikor gőzöm sincs az egészről?!
Most ugyan két hét szabin vagyok, de úgy érzem, ez semmi ahhoz, hogy feltöltődjek picit.
Meg hogy jobb lett volna, ha az előző munkáimat hamarabb átadhattam volna, és még A mellett lett volna időm kicsit beletanulni az újba. Nagyon félek tőle, de valami majd csak lesz. Nyilván tudom, hogy a hitelbe aggódás semmin se segít. Fene azt a szorongós alkatomat.

Család:
KisKrisszel így év végére összehaverkodtam, nem is gondoltam volna, hogy ennyire cuki tud lenni. Adél kicsit tartózkodóbb velem, de ma többször meg tudtam nevettetni. Szonja egy tünemény, bájos kis napsugár. Áron kamaszodik, de az év egyik legjobb élménye, hogy kettesben moziba mentem a én száznyolcvanöt centi magas, jó pasi unokaöcsémmel. Nórika is egy tündér, nem véletlen, hogy Szonja legjobb barátnőjeként tartja számon. És jön a hatodik unoka, Adél kistesója.
Én meg irigy vagyok, és kétségbeesett.

Utazás: volt Belfort, az mindig élmény, bár talán az előző picit jobban tetszett (csak kár, hogy akkor annyira az "öregekhez" sodródtunk). Síelni nem mentem, vsz 2016-ban se fogok. Franciaországba nem buszozok (Belfort más, ott nem lehet megkerülni, de ott is utálom a buszon éjszakázós részt), máshova meg nem megy olyan társaság, akikhez be tudnék/szeretnék tagozódni, mert mondjuk egyedül vagyok lányként, és nem akarom, hogy megismétlődjön az eddigi utolsó síelésem.
Maradunk a B betűnél, volt pár nap Barcelona, ugyan munka miatt, de így is tudtunk belőle látni valamit, mert ügyesen megtoldottuk egy hétvégével, másrészt ami nekem megmarad, hogy kétszer is tudtam futni menni, egyszer a Montjuic-en, egyszer meg a tengerparton.

Irkálások: MÉG MINDIG nem fejeztem be a manós mesét, pedig az volt az egy évvel ezelőtti fogadalmam, hogy minden héten írok legalább tíz sort. Persze amikor már úgy elúsztam munkával, hogy tényleg semmire se maradt időm és energiám, akkor sajnos abbamaradt. De ami késik, nem múlik.
Személyre szóló mesét is csak egyet írtam (viszont azzal elégedett voltam, és a célszemélynek is tetszett).
Elkezdtem tanulni is, a nehézségei ellenére voltaképpen élveztem (igaz, néha nagyon kiborultam), de a tíz modulból csak hármat sikerült megcsinálni. Mindenre van idő, amire akarjuk, mert úgy osztjuk be, de a munka (és év vége felé finoman szólva nem nyolc órákat dolgoztam), zenekar, vívás stb. mellé egyszerűen nem fért már sehogy se bele, így is folyton olyan voltam/vagyok, mint egy felmosórongy. De valamikor azért talán folytatni fogom, nagyon kellemes élmény volt valami teljesen újjal és mással túráztatni a talán-talán még létező agyamat.

Nagyjából ennyi, valahogy persze úgyis lesz 2016-ban is, ha meg nem, pikk-pakk itt lesz a 2017 is. A lényeg az, hogy lehetőleg megérjük, békében és egészségben.