Azt hiszem, már azt se lehetne nekem felróni, ha egyáltalán nem köszönnék neki. Elemi udvariasság ide vagy oda, bőven tett azért, hogy felfordul tőle a gyomrom.
Kicsit reménykedtem benne, amikor eltűnt egy-két hétre, hogy talán abbahagyta, de sajnos visszatért.
Tegnap korábban odaértem, mert szerettem volna picit gyakorolni. Épp az ajtó közelében pakoltam le a cuccaim, amikor belépett. Gondoltam, rövidre zárom és letudom hamar a kötelezőt, odavetettem egy sziát (nem volt könnyű), hallottam, hogy ő is köszön, de én már fordultam is azonnal a dolgaim felé. A perifériás látásommal észleltem, hogy ott áll és néz engem. Egy idő után szóltam neki, hogy ne haragudjon, de semmi kedvem beszélgetni. Mire ő: és a köszönés?
A szerencsétlen mindenit! Egyrészt hagyjon engem tényleg már békén, azt is bőven megérdemelné, hogy ne köszönjek. Másrészt viszont bármennyire nehezemre esik köszönni neki, az egyelőre még nehezebben menne, hogy totál bunkónak érezzem magam. Tehát köszöntem.
Mondtam neki, hogy köszöntem.
Mire ő, hogy akkor elnézést.
Teljesen kiborít.
Hogy lehetne megértetni vele, hogy nagy valószínűséggel orvosi kezelésre szorulna?
Update: következő próbán szünetben a teremben maradtam bevonásnemezni egy részt Búgócsigával (szerintem béna lett így, de mindegy). Ez a szerencsétlen meg elkezdett okoskodni. Teljes mértékben levegőnek néztem és nem vettem róla tudomást, szerencsére L a maga szórakozott professzor stílusában válaszolt neki, és így tehermentesített engem. De mégis mit képzel???!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése