Idén hat fő, vagyis teljes maratonváltó is összejött, főként lelkes új főnökünknek köszönhetően (még az egyen futópólót is kibuliztuk magunkak), és igazából már fogalmam sincs, hogy az egyéni félmaratonra a megszokáson kívül miért neveztem be. Talán hogy hősködhessek. Passz.
Mindenesetre némileg bántam ezt, amikor kiderült, hogy a verseny napján tetőződik a kánikula. Az összes létező tanács arról szólt, hogy ne most akarjunk egyéni csúcsot futni. Félmaratonon egy percig se akartam, de az első hét kilométert szerettem volna 35 percen belül teljesíteni. A szülinapi hosszú futásom óta tulajdonképpen arra edzettem, hogy gyorsítsam magam (fartlekek, hegyfutás, tempósabb futások). A verseny előtti hétfőn úgy éreztem, hogy ötperces kilométerekkel maximum négy kilométerre vagyok kalibrálva, vagy talán, ha tudom, hogy ott a vége, még egy ötödiket leküzdök. Hetet nem.
De azt is tudtam, hogy a verseny-és csapatszellem csodákat tesz, és a szenzációs saját edzéstervem (heti egy-két futás, mert több nem fért bele, de azok intenzíven) épp beérhet addigra.
Beérhet, de nem akkor, ha rekordhőség van.
Ha nem gyúrhatunk az egyéni csúcsra.
Ha a biztonság és egészség fontosabb.
Nyolckor már elindultam otthonról. A villamosmegállóig le is izzadtam.
Lélekben nagyon készültem az egészre, és örültem, hogy mégse lettem beteg (bár nem voltam száz százalékos se, szombatra virradóan megküzdöttem egy enyhe torokkaparással, amiből a nátha szépen velem maradt). Iszonyú elszánt voltam.
Van is egy kép, ahogy a rajtnál összpontosítok, nem a kedvenc csíkos kendőmben, hanem egy fehér futósapkában, ami árnyékolni is tud, viszont nem is szeretem annyira.
Volt ám taktikám is: az első két-három kilométeren még úgyis visz a lendület: nem sprintelek, de a lehető leglendületesebb futásommal kezdek. Az, ha minden igaz, épp öt perc körüli ezreket fog hozni a konyhára. Kb. három kilométer után érezni fogom, hogy fáradok, a negyedik-ötödik kilométer így viszonylag pihenősebb lesz, majd két kilométerrel a vége előtt talán már meg tudok indítani egy hosszú hajrát.
A félmaraton további két körén csak addig futok, amíg jól érzem magam - ha picit is azt érezném, hogy rosszul vagyok, vagy nagyon szenvedek, akkor annyit a félmaratonról, és inkább kiállok. Néha tudni kell nemet mondani.
Még a rajtban is ittam, és ahol lehetett, locsoltam magam út közben is.
A taktikám működött, sőt, igazából jobban bírtam a hőséget, mint vártam, és még a negyedik kilométerem is öt perc alatt volt. Az ötödik egy picit kicsúszott az öt percből, de valóban maradt erőm ahhoz, hogy elinduljak a hatodik és hetedik kilométeren, még ha az igen nehéznek is tűnt.
R-t a stafétabottal újtára bocsájtottam, és már vigyorogtam, mert onnantól már nem kellett gyorsan futni, csak ahogy jól esik, vagy még úgy se. Jó a kép, mert csak a háttérben integetek.
A meleget és a magas pulzust is kezdtem egy idő megszokni, és azt is, hogy még ha akarnék se tudnék gyorsabb lenni. Filgyegettem a fordulóknál R-t, és biztattam (bár egy-egy ilyen kiabálástól megint az egekbe szökött a pulzusszámom).
Talán a legnehezebb a harmadik kör első kilométere volt, az mintha sehogy se akart volna eljönni, ez ráadásul az egyik legnaposabb szakaszon volt. Azt gondoltam, harmadik váltótársunkat, E-t elég hamar utol fogom érni, és onnantól dilemmázhatok, hogy maradok-e az ő lassabb tempójában, hogy biztathassam, vagy inkább otthagyom, ha már olyan fáradt leszek, hogy inkább le akarom tudni az egészet.
Ehhez képest E-t egyszerűen nem értem utol. Egy visszafordítónál még láttam, kiabáltam is neki, hogy hajrá, de onnantól sehol se találtam. Megijedtem, hogy esetleg úgy előztem le, hogy nem köszöntem neki, de aztán a hatodik kilométer után megláttam hátulról, és utol is értem. Addigra már jó fáradt volt, mondta, hogy menjek előre, nehogy elrontsam az egyéni teljesítményemet. A félmaratoni időm viszont a legkevésbé sem izgatott, akkor már annak örültem, hogy nem kellett feladnom, és azt is láttam, hogy még ha az utolsó kilométernél egy sprintbe kezdek, akkor se férek bele a két órába. Viszont sprintelt volna, akinek két anyja van. Szóval inkább vele maradtam, mondtam neki folyamatosan, hogy milyen ügyes (öt percet javított az egyéni csúcsán!), hogy már csak addig a kanyarig kell elfutni, és utána ott a célegyenes, és így tovább.
A félmaratoni időm 2:02:30 lett, a hivatalos félmaratonjaim közül szerintem a második legrosszabb (a legeslegelső edzés nélküli volt csak lassabb, szerintem az almádi esti félmaraton is két óra két perc alatt volt, onnantól meg sose csúsztam ki a 120 percből). A hőség ellenére is belefértem volna a két órába, ha nem rohanom így el az elejét, de hát mindent a csaparért!
Az első hét kilométeres időm 34:48 lett végül, ami minden várakozásomat felülmúlta, főleg ilyen rekkenő hőségben! (tudom, másoknak ez lenne a laza tempó, de ők ufók).
Erre rém büszke vagyok!
Az egész csapat jól teljesített, sőt, a főnököm, néhány hónapnyi futás után is már nagyon a nyakamon van, bő egy perccel volt csak rosszabb, mint én, de a következő futáson már egész biztos, hogy simán lenyom. De hát férfi, ráadásul főnök, és bizonyítani is akar, úgyhogy nyugodtan gyorsuljon.
Én magamhoz képest úgy érzem, hogy nagyjából elértem a csúcsra, ami nyilván nem igaz, ha RENDESEN edzenék, nem heti egyszer-kétszer, és követnék valami stratégiát, akár még ezdőm is lenne, akkor még tudnék gyorsulni - csakhogy nekem ez nem célom.
Annak örülök, hogy az időjárás viszontagságai ellenére mindenki jól érezte magát, és ez az egész nem lett volna, ha én nem kezdek szervezkedni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése