Mi, szemüvegesek

Talán másodikos lehettem.
Vera volt a legjobb barátnőm - nem egy mindennapi lány volt, sokan nem is szerették szabálytalansága, furcsaságai miatt, de engem lenyűgözött a lendülete, tehetsége, fantáziája.
Akkoriban nagyon szerettem volna szemüveges lenni. Vera az volt, és mérhetetlenül büszkén viselte, azon kevesek közé tartozott, akik valóban menőnek érezték. A vágyamra még rájátszott a Mi, szemüvegesek című, szerintem nagyon helyes regény. Anyukámat viszont hiába kérdeztem: az én szemem tökéletes volt.
Vera segíteni akart nekem, először azt terveztük, hogy papírból csinálunk nekem keretet, de aztán elvetettük az ötletet, mert úgyse tudtuk volna igazán szépen megcsinálni (bár Vera kézügyessége kimagasló volt, gyönyörűen rajzolt, ráadásul olyan perspektívákból ábrázolt dolgokat, amilyenek egy átlag gyereknek eszébe se jutottak volna). Aztán azt javasolta, hogy vegyünk egy szemüvegkeretet, sima ablaküveggel.
Végül a tettig nem jutottunk el, meg aztán egy idő múlva beláttam, hogy nekem talán jobb így.
Verával egyébként együtt jártunk egy ideig úszni (ő találta ki, hogy úszás után, zuhanyzáskor remekül el lehet játszani a vulkántörés különböző fázisait - gázok, kődarabok, feltörő, forró lávaszökőkutak, és az elfolyó láva -, a szánkba engedett vízzel), én meg elcsábítottam a cserkészetre ötödikben. Emlékszem, amikor a csomózásokat vettük, milyen lelkesen mutatta nekem a lakásukban, hogy rájött, hogyan kell akasztófahurkot kötni.
Aztán valahogy szétváltak útjaink. Ő hamarabb kezdett kamaszodni, érdekelni kezdték a fiúk, új utak, én viszont megmaradtam jó kislánynak. Az egyik osztálykiránduláson volt egy látványos összeveszésünk is, igazából már fogalmam sincs, min sikerült, arra emlékszem csak, hogy többen is adták alánk a lovat.
Utána tisztáztuk is, hogy ez marhaság volt, és kibékültünk - de valahogy már semmi sem lett olyan, mint rég. Az utolsó években egyáltalán nem barátkoztunk egymással.
Gimnázium alatt - ő matek tagozatos gimibe ment, ami az eszét tekintve teljesen érthető, bár én őt mindig inkább művészként vagy humán területen tudtam volna inkább elképzelni - még egyszer találkoztunk, amikor első után visszamentünk az általános iskolás vándortáborba, meg talán mintha egyszer egy moziban is összefutottunk volna.
Aztán egyszer mutatott Apukám egy újsághirdetést: keresik a képen látható, húszéves lányt, aki sürgős orvosi kezelésre szorul.
Sajnos nem került elő élve, öngyilkos lett (felakasztotta magát). A hátteréről nem tudok sokat, mert egyáltalán nem tartottuk a kapcsolatot, két gimnáziumi évfolyamtársát ismertem, az egyik kábítószert mondott, a másik szerint ez nem igaz, hanem szerelmi ügy, ott akarta hagyni a barátját, aki megfenyegette, hogy öngyilkos lesz, amit meg is tett, és Vera ezt nem tudta feldolgozni. Állítólag.
Most, hogy én is szemüveges lettem, újra eszembe jutott.
A mai napig nem tudom igazán felfogni és megérteni. Egy ennyire okos, intelligens, tehetséges lány, aki annyi mindent elérhetett volna az életben.
Talán-talán még újra közeledhettünk volna egymáshoz, és mostanra lehetnénk megint barátok mi, szemüvegesek....