Épp szemészetre mentem bizonyos rokon orvosnőhöz, amikor odalépett hozzám a MoszkvaKálmán téren egy "hölgy", pénzt kunyerálni. Állítólag a beteg kutyájának.
Apró nem volt nálam, de őszintén megvallva amúgy se adtam volna, mert utálok pénzt adni utcán.
Amikor marad, és úgy gondolom, akkor igyekszem alapítványoknak utalni (tudom, itt is nagy lehet a pénzlenyúlás, hogy tényleg arra megy-e, amire szánom), de az utcán nem. Nagyon ritkán fordul csak elő, hogy adok, ha valaki annyira szimpatikus, vagy meglep. Az én döntésem.
Nagyon utálom ezt az egészet, sokszor szívtelennek érzem magam, mert mi van, ha valaki TÉNYLEG nem tud mást csinálni, nem talál más kiutat, nem maffiának adná, nem elinná - de sajnos ezt nem tudom kiszűrni. Sajnos.
Nem beszélve arról, hogy engem se vet föl, megdolgozok érte, és még a szűk családomon belül is van, akiket támogathatok, ha annyira jótékonykodni akarok.
Lényeg, hogy a mai hölggyel nem akartam kivételt tenni (nem is nagyon tudtam volna), mondtam, hogy sajnálom, de nem.
Mire ő ezt válaszolta:
- Dögölj meg.
Belőlem hirtelen csak egy "Ezt meg köszönöm" jött ki, nyilván nem szó szerint értve, hanem inkább ironikusan, szomorúan és meglepetten. Szerencsére jött a villamos, felpattantam (ott még egy "hűbazmeg" kiszaladt, már csak úgy magamnak), és tudom, ne vegyem magamra, de basszus, nem esik jól, ha azt mondják nekem, hogy dögöljek meg, még akkor se, ha valamikor úgyis ez lesz a vége, és akkor se, ha olyan mondja, akitől egyáltalán nem szabadna felvenni.
Innentől kezdve végképp nem sajnálom, hogy nem adtam neki pénzt, ha valakit sajnálok, az a kutyája, akár beteg, akár nem.
Szomorú.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése