Lejjebb már ne legyen...

Most már muszáj, hogy valami jó jöjjön.
Hogy elinduljak felfele.
Mert nagyon, de nagyon megzuhantam.

Pedig hát nem lehetne okom panaszra, mégiscsak hat napot síeltem csodálatos napsütésben, friss levegőn, gyönyörű hegyek között, ahol az egyik csúcsról még a tengert is láttuk.

A bajt magamnak csináltam.
Belezúgtam valakibe, akibe nem kellett volna.
Történt már ilyen, úgyhogy ebből is kievickélek, csak most szar.

Eléggé.
Főleg, mert tegnap még volt bennem egy sajnos leküzdhetetlen (legalábbis nekem nem sikerült leküzdeni) remény, hogy majd megjelenik a síelős afterpartyn, de nem volt ott.
Legalábbis ameddig én maradni bírtam hullafáradtan, addig nem bukkant fel.
Tudom, így a jobb, meg majd eltelik egy kis idő, és kb. neki is úgy fogok örülni, mint Stephannak, blablablablabla, de most még szar, igenis szar, mert bár persze semmit se ígért, nem is ígérhetett, de én mégis egy icipicit elkezdtem reménykedni benne, hogy talán-talán valami mégis lesz.
Illetve nem, mert az eszemmel érzem én, hogy vele se illenénk össze, egy bájgúnár és kész, de hiába, egyszerűen megkattantam.
De majd elmúlik, muszáj neki.
És el is fog, mert úgyse fogom látni, ez az utolsó kis reménymorzsa volt, a tegnapra vonatkozó, de több remény szerencsére már nincs.
De bosszant, és egyáltalán nem értem, hogy miért kellett megtetszenie valakinek, aki csak felkavarni tud? Miért nem tud egy olyan, akivel működhetne is valami?

Biztos a fáradtság is benne van, hogy ennyire rosszul viselem az egészet, hogy folyton bőghetnékem van, már amikor nem bőgök konkrétan.

De hogy ezt még tetőzni is lehet.
Sikerült.

Elmentem a szüleimhez ebédre, utána a nővéremmel együtt indultunk vásárolni, utána én haza, és a kertkapu előtt vettem észre, hogy a kulcsom sehol.
Hülye voltam (és fáradt), mert egy olyan táskazsebbe tettem, amin nincs zipzár, és onnan kieshetett (vagy kiszedték). Már rég óta tervezem, hogy egy pótkulcsot adok a szüleimnek, de valahogy sose sikerült a tettekig eljutni.

Hangosan bőgtem guggolva az utcán.
Remek volt.

Anyukám átbicajozott, a szomszéd nő beengedett a lépcsőházba, mindenki tök rendes volt.
A pasi is annak tűnt, aki jött a zárt felnyitni.
Még örültünk is, hogy extra jó fejnek tűnt, hogy a minimális károkozással oldja meg a dolgot, lefeszítette a rácsot az ajtó kisablakáról, azon én szépen bemásztam, az íróasztal fiókjából kiszedtem a tartalék kulcsot, és már ki is tudtam belülről nyitni.
Mindezért kedves úriemberünknek volt pofája HÚSZEZER forintot elkérni.
Szégyen.
Száradjon a lelkén.
Én sajnos a megdöbbenéstől nem tudtam értelmes reakciót levágni, anyukám úgy szintén.
A büdös kurva nénikéjüket.
Csak ennyit tudok hozzátenni.

Arra meg már se pénz, se lelkierő nem maradt, hogy lecseréltessem a zárt, úgyhogy izgulok nagyon, remélem, hogy tényleg csak kiesett valahol a kulcs, azzal cím híján nem sokra mennek...ha mégse, akkor sok dolgot nem tudnak elvinni, a kurbalassúmért már szinte hálás is lennék, ha vinnék...egyedül a hegedűm...gondolkozom, hogy olyan napokon is magammal hordjam, amikor nincs próba, csak hát hova teszem pl. ha vívás van? Azzal végképp nem lennék kisegítve, ha onnan tűnne el.
Aztán valamikor, ha végre lesz pénzem (kb. még egy év, ha nem jön közbe semmi a melóval) majd lecseréltetem a bejárati ajtót valami jobbra, mert ezek szerint irtó könnyű ki-be járkálni hozzám, ha csak a csavarokat kell kiszedni, és egy kisebb méretű betörő simán megoldja a többit a kisablakon keresztül.

A vívószekrényemről is majd valahogy le kell feszíteni a pántot, mert az a kulcs is természetesen a Royal Vodkás kulcscsomómon volt.

Nagyon elegem van úgy nagyjából mindenből.

De majd igyekszem összeszedni magam.