Az én 42 195 méterem

Nem tudom, jó ötlet volt-e ennyit várni a beszámolóval, de rögtön a maraton után úgy éreztem, még túl friss minden, hogy az a rengeteg érzés és élmény nem áll össze értelmes szavakká, ráadásul valahogy megrohant a régebbi múlt, és muszáj volt nosztalgiázni picit.
Most viszont az van, hogy leülepedtek rendesen az élmények, viszont nem biztos, hogy mindenre olyan frissen emlékszem. Azóta kétszer is ittam. Ugye.

Egyébként nehéz arról írni, hogy bő négy órán keresztül, viszonylag állandó ütemben pakoltam egymás után a jobb és bal lábamat, nagyjából egyenletes ritmusú kilégzés-belégzéssel kombinálva. Valahogy a fő történések belül történtek, szavak nélkül.

Az utolsó héten, K-hez hasonlóan, én is kihagytam egy futást, mert egy nappal több pihenővel akartam megajándékozni a térdemet, és amúgy is jelenésem volt egy meglepi szülinapi partyn szerdán. Egyébként folyamatos pánikban voltam a térdem miatt, valószínűleg a 2008-as sérülés miatt. A másik pánikfaktor az időjárás volt, állandóan a legrosszabbakra készültem, és épp ezért valahol örültem a kedd esti viharban futásomnak, a pocsolyákba ugrálásoknak, a villámlástól megijedésnek, annak az érzésnek, hogy - mivel egyedül voltam az utcákon - enyém a világ. Legalább még egyszer gyakoroltam a rossz időben futást is.
Szombaton reggel a 3 km-es átmozgató futás nagyon jól esett, az idő is kellemes volt, és a lelkemben is minden kezdett a helyére kerülni. Előzőleg a héten teljesen bipoláris voltam: hétfőtől kb. szerdáig legtöbbször fülig ért a szám, hogy hűűűű, maratont fogok futni, csütörtök-pénteken inkább letargiás és hipochonder voltam, hogy jajj, beteg leszek, jajj, a térdem hogy fogja bírni. Nagyon jó volt, hogy szombaton találkoztunk a tésztapartyn, és a Vapianozás is jól esett (úúúú, de finomat ettem), bár nem lehettem túl szórakoztató, mert időnként egyszerűen fogtam magam, kikapcsoltam, és fejben már a maratont futottam.

Vasárnap reggel a legnagyobb megpróbáltatás a földalattizás volt, mert csak S alakba görbülve fértem el a nagy tömegben úgy, ahogy. Nem értettem, miért nem lehetett gyakrabban indítani a járatokat. A következő akadály a Pecsa-túra volt. Mivel minden létező időjárásra készültem, talán csak sífutó felszerelés nem volt nálam, ezért nem akartam B-ékra bízni az egész hátizsákomat, és leadtam a hivatalos csomagmegőrzőben a cuccot. Előny, hogy végre egy verseny, amit nem Toj-Toj sorbanállással kezdtem, mert a Pecsában teljesen kulturált WC volt, és még várni se kellett. Ezen előnye mellett viszont inkább hátrányai voltak a Pecsának, a szervezés egyik gyenge láncszemének éreztem, hogy nem állítottak fel valahol a versenyközponthoz közelebb egy nagyobb sátrat csomagmegőrzésre. A tervezettnél nagyobb séta miatt nem maradt időm olyan bemelegítésre, amilyet terveztem, inkább csak lassan kocogtam vissza a versenyközponthoz, a réten csináltam egy-két gyakorlatot, és már mentem is keresni a többieket. Egész odáig nem éreztem a térdem, de ahogy odaértem N-ékhoz, belenyilallt valami, úgyhogy elkezdtem nyafogni és pánikolni. Kicsit el is kavarodtam K-éktől, igyekeztem a zónánk éléről indulni, mert úgy éreztem, a hat perc fölötti kezdőtempó nekem az elején lassú.

A a 30+ edzések nyomán véglegesedett taktikámat egyszer még átpörgettem: az aktuális kényelmes tempómban kezdek, nem lassítom ugyan direkt magam, de a kényelmes tempóra még egy fél lapáttal se teszek rá, és kb. harminc kilométerig nem leszek, nem lehetek fáradt, úgy csinálok, mintha addig nem is futnék. 30 felett meg majd indulhat a maraton. Időben fogalmam sem volt, mire leszek képes, 4:20-at adtam meg nevezéskor, egyrészt a térdem miatt, másrészt egészen biztos voltam abban, hogy legkésőbb 35 km után hat perc feletti kilométereket fogok futni. Fájós térd esetén korábbi lassulás és hét perc feletti kilométeridő se kizárt.
Elolvastam még otthon az első maratonos rajtszám hátára írt infókat is: ne rohanjuk el az elejét, ha 35 kilométernél minden oké, akkor lehet gyorsítani, 39-től meg jöhet a hajrá. Na persze, gondoltam én.

Túl sok idő azon stresszelni, hogy most órákon át futni fogunk, meg jajj, mi lesz, szerencsére már nem volt, bár úgy igazán a rajtfíling elkapására se. A rajtpisztoly ellövése után több, mint hét perc várakozás után végre én is áthaladhattam a rajtvonalon. Azonnal beúszott belső fülembe a Coldplay-zene, ami a naponta megnézett útvonal videó egyik aláfestő nótája volt. Viszonylag hamar ki is úszott onnan, mert észrevettem Lélexakadásos Sz-t, akinek nagyon megörültem, és ő is kiabált nekem, hogy majd váltóban futni fog, talán majd találkozunk még. Utána G kollégám tapsolt és biztatott.

Jött a félmaratonokról már jól ismert Andrássy út, nagyon kényelmes tempóban, egyrészt óvatosságból, másrészt mert a tömeg is megfogott, kerülgetni kellett az embereket. Az Operánál, ahol mindig áriázok egy rövidet és halkat, integettem az engem szépen lehagyó D-nak majd visszafele megláttam Gézát, ahogy a biciklijével várta szép türelmesen, hogy átjuthasson próbálni. Kikiabáltam neki, és visszaintegetett, meg biztatott ő is. Azt kiabálta, hogy Tojtoj!  - én meg reméltem, hogy ezt nem szó szerint érti, mert semmi kedvem nem volt vécézéssel megszakítani a maratont. Valahogy mindig történt valami kicsit viccesebb dolog, amin vigyorogni lehetett, ha önmagában az a tény, hogy életem első maratonjának első kilométereit futom, nem lett volna elég ok arra, hogy fülig érjen a szám. Tetszett a fanfár az Opera teraszáról, a férfi kórus (akik az én emlékeim szerint nem az Andrássyn, hanem a Bajcsyn voltak, de lehet, hogy én ittam túl sokat azóta :D), a Kossuth-térnél kicsit léghegedültem a Kis éji zenét játszó kamarazenekarnak, hozzá dúdolva a szekund szólamot. Valahol találoztam R volt kolléganőmmel, aki váltóban futott. Dumáltam picit vele, mesélt kicsit, hogy mi újság a régi melóhelyemen, milyen ászosok futnak még a váltóban, de utána inkább lehagytam. Ez már csak ilyen, a múltat magunk mögött hagyjuk.
A térdemet még éreztem picit, próbáltam futás közben erre-arra mozgatni, aztán úgy öt-hat kilométer után azt vettem észre, hogy már nem fáj, és szerencsére végig olyan állapotban maradt a továbbiakban, ami semmiben nem akadályozott. Orvos kolléganőm azt mondta, az erőteljes izommunka meggátolja a fájdalomérzet eljutását a gerincvelőből az agyba, ezzel is segítve, hogy sérülten is tudjunk menekülni, ha kell.
A girbe-gurba, össze-vissza fordulós szakaszokon sasoltam, hogy látom-e Apukámat, mert azt mondta, valahova az elejére fog kijönni, mert később vendégeket vártak, és nem akart róluk lemaradni. De nem láttam sehol. Cserébe a Margit-híd utáni visszafordítónál ott voltak K barátai, edző bája kedves menyasszonyával, akik nekem is drukkoltak, ha már egyszer kint voltak. A Lánchídnál láttam B-t és N-t, akkor még nem tudtam, hogy a futás során utoljára. Biztatásukért cserébe királynős integetésben részesítettem őket. A Lánchíd sörözőnél erősen figyeltem, hogy nem áll-e kint valaki a korsó sörömmel, de sajnos ezt a frissítést nélkülöznöm kellett. Miután a Batthiány térnél se láttam Apukámat, úgy gondoltam, hogy valószínűleg már ki se jön. Ellenben a Margit-hídnál ott ugrált a húgom és férje, aki mégiscsak atléta (magasugró országos bajnok is volt), pár lépést futott velem, és közben ellátott még gyorsan egy-két tanáccsal, és hogy ez az, csak így tovább, szigorúan a saját tempómban.
Nagyon tetszett az Árpád-hídnál, ahogy az egyik futó kiállt legényes-bokázót járni a népzenészekhez, az is tetszett, hogy előtte a Tímár utcánál a Honky tonk woman- t játszotta egy banda. Igazából azért se akartam mp3-al futni, mert ilyenkor szeretem, ha teljesen át tud jutni hozzám a kinti hangulat, az ottani zenék, dobszólók, kiabálások, vagy akár a többi futó néha igencsak vicces párbeszédei (Te mikorra tervezed, hogy beérsz? - Szeretnék még a vihar előtt). Amikor épp nem volt zene, akkor meg jön a belső zene, a már említett Coldplay, amit aztán leváltott felváltva a Where the streets have no name és a Virágkeringő a Diótörőből. Más nótákat is hallgattam, de alapvetően ezek voltak a leggyakrabban játszott számok.

A félmaratonnál teljesen frissnek éreztem magam, és úgy megörültem annak, hogy innentől mindig egyre kevesebb lesz előttem, és egyre több mögöttem, hogy egy picit neki is iramodtam, persze olyan nagy különbség nem volt, de figyelmeztettem magam, hogy lassabban, hogy az egy dolog, hogy már kevesebb van hátra, mint a fele, de tizenkilenc-húsz kilométer, ennyi megtett úttal a lábaimban, nem játék még.
A futóórámon mindig csak a kilométer-részidőket néztem, hogy lehetőleg minél egyenletesebben fussak, az összidőt sose. Ha azt néztem volna, valószínűleg elkezdett volna stresszelni, hogy ennyi és ennyi kell MÉG az ilyen és olyan időhöz, és rátettem volna egy lapáttal - és épp a fő célom ezzel elveszett volna: hogy élvezzem a maratont, lehetőleg minél tovább. A félmaratonnál mégis megnéztem az összidőt, és megveregettem képzeletben a vállam, mert két óra felett voltam (2:01:17 - utólag megnéztem, a 32 és 35 km-es edzéseken a félmaratonok két órán belül voltak, de azokon nem kellett úgy tartalékolni, és a térdemre se vigyáztam úgy), vagyis magamhoz képest nem rohantam el az elejét, és innentől nem kellett, hogy stresszeljen pl. egy négy órán belüli idő, mert az úgyse lesz meg. Hisz innentől gyorsabb úgyse leszek, a végén meg majd nyilván lassulok is (ezután legközelebb a célban néztem összidőt, de arról majd később). Csak folytatni kellett a jóleső tempót, és sokat mosolyogni. Nem volt ezzel baj.
A Batthiány téren én szúrtam ki a futók közé bambuló angoltanárnőmet, nagyon örült nekem, hogy észrevettem és kiabáltam neki.
Tovább, tovább, bal láb, jobb láb, csak szépen, ütemesen. Egyik híd, másik híd, na már megint egy híd, és jééé, ott a Szabadság-híd lépcsőjén az a magas, ősz alak nem az Apám? Kétszer kiabáltam neki, míg végre meghallotta, akkor aztán sebbel-lobbal próbálta előkotorni a fényképezőgépét, de már csak úgy tudott lekapni, hogy visszafele integetek neki. Mosolyogva, természetesen. Később egyik zenekarostársam kiabált le nekem a felső rakpartról, ő a váltót fejezte be, épp nyújtott a korlátnál, amikor észrevett engem.
A Lágymányosi-hídnál előzetesen féltem, hogy majd elkap az "innen inkább mégis hazafutok" érzés, de szerencsére semmi ilyesmi nem volt, sőt, felfedeztem a visszafordítónál egy vívótársamat is a futók között. Aztán visszafelé, már a Petőfi-hídhoz közeledve, a járda szélén mintha  a nővéremet láttam volna...de lehet, hogy nem ő az...de! És rohant a korláthoz, ahol a gyerekek az alsó rakpartot fürkészték, gyorsan átjöttek felém, és rázták lelkesen a kis műanyag drukkoló kezet, meg a kavicsokkal teletöltött műanyag flakont. Annyira nem számítottam rájuk, és úgy megörültem nekik, hogy a tőlük kapott lendület legalább egy kilométert futott - helyettem.
A Szabadság-hídnál meg azt láttam, hogy még mindig ott van Apukám, biztos szeretett volna szemből is lefényképezni (utólag elmondta, azt hitte, csak a Petőfi-hídig futunk, és kezdett aggódni, hogy hova tűnhettem). De akkor már nem annyira vele törődtem, hanem I exkolléganőmmel, aki mögött meg M-t vettem észre, aki Marcikát magára erősítve pár lépést végigfutott velem. Ezeken a kilométereken kezdett az egész futás inkább egy meglepi partyra hasonlítani, hol ennek örültem meg, hol annak.
A Szabadság-hídon ugyanúgy röhögtem magamban a villamosból megrökönyödötten kibámuló emberek arcán, mint korábban a HÉV mellett.
Eljött a harminc kilométer, szóval innentől már, a taktikám értelmében, megengedhettem magamnak, hogy érezzek némi fáradtságot. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kicsit se voltam fáradt, de úgy éreztem, még bőven van bennem tartalék, miközben egyre több belesétáló vagy csak lelassuló embert hagyok le. A nagy fal, úgy látszik, majd csak később jön - nyilván majd 35 körül, hiszen az volt az eddigi legnagyobb futásom. D-t utolértem, szegénynek rosszkor jött, hogy meg kellett állnia WC-zni, és még várakoznia is kellett, és ennyi futás után sajnos pár perc leállás alatt elkezdenek merevedni az izmok, és onnantól sokkal nehezebb folytatni a futást. Amikor a 35 km-t futottam edzésen, a Sziget túloldalán fejeztem be, és sétálni kellett az Atlétikai Centrumhoz. Viszont nagyon eluntam, és kb. 800 méterrel a vége előtt újra futni kezdtem. Kezdtem volna. De borzalmasan rossz volt. Ebből (is) tanulva nagyon nem akartam megállni a maratonon. Szerencsére sokáig bírom pisilés nélkül, de mivel minden frissítésnél szorgalmasan ittam pár kortyot, úgy a 27-28-ik kilométer környékén volt egy olyan érzésem, hogy basszus, telik a hólyagom. A következő állomáson tényleg csak egy-két kortyot ittam (egyébként sokkal többet úgyse tudtam, a pólómon landolt mindig legalább a fele), és egy idő után éreztem, hogy ezt már ki fogom bírni a célig mobilvécék nélkül.

Egyszer volt egy olyan pont, hogy talán a 34-ik kilométert vártam, de még csak a 33-ik jött, de elég hamar túltettem magam a csalódáson, ebben az is segített, hogy hallottam egy "Hajrá, Zsófi!"-t az épp szembe futó Sz-tól. Amikor eljött a 35. kilométer, akkor visszhangoztak bennem a rajtszámos instrukciók: ha minden rendben, lehet innen gyorsítani. He??? Ahhoz képest minden rendben volt, hogy lefutottam 35 km-t, de hogy gyorsítani? Ezek mit toltak, amikor ezt leírták? Nem, gyorsítani semmi kedvem nem volt, viszont ennek az instrukciónak köszönhetően mertem a tartalék energiákból felszabadítani ahhoz, hogy ne lassuljak még, ha nem muszáj. Úgyhogy maradtam még mindig hat perces kilométereken belül.
38 kilométer után se akart jönni a "Nagy fal", az érzés, hogy nem bírok tovább menni. De tény, hogy borzasztóan fáradt voltam, és hogy az előttem álló négy kilométert akkor soknak éreztem - legalábbis emlékeztettem magam, hogy még igenis kell valamennyit tartalékolni, mert négy elég hosszú kilométer van még előttem. Az "elég" jelző helyett igazából egy másik szót használtam, de itt nem beszélek csúnyán (ha nem muszáj).
Szóval igen, fáradt voltam, vártam a végét, egy picit fájt már mindenem - de szerencsére nem fájt külön a jobb térdem, vagy legalábbis nem fájt jobban, mint a talpam, a csípőm vagy akár a fejbőröm. A kis fájdalmak meg egész egyszerűen nem voltak zavarók. Hiába, az ösztönök és az adrenalin.
És hogy te jó ég, én maratont futok!!!
A Nyugati felüljáró régi jó barátom félmaratonokról, és mivel régebben elég sokat futottam a Gellért-hegyen, meg egyéb emelkedős terepeken, nekem az sose szokott probléma lenni, de most, 38 km után kicsit tartottam tőle. Főleg alulnézetből volt ijesztő látvány. De valahogy felfutni rá nem volt különösebben nehéz. Pislogtam kettőt, és már fent voltam. Picit a légzésem lett átmenetileg gyorsabb, és ennyi. Lent pedig megint ott csápolt exkolléganő I.
A Ferdinánd hídnál volt az első olyan frissítő, ahol nem csak lassítottam, de meg is álltam, úgyhogy végre egy egész izotóniás ital bekerült a gyomromba, és nem a pólómra toltam a felét.
Nagyon sokat segített, hogy ezt a részt már nem csak az útvonalvideóból ismertem, hanem a félmaratonokról is.  Tudtam, hogy ezt már megcsinálom, akárhogy is. Ráadásul még mindig volt erőm visszamosolyogni mindenkire, aki biztatott, vagy aki zenélt. Igaz, ezek a mosolyok már nem maguktól jöttek, hanem tenni kellett értük, és nem biztos, hogy annyira őszinték voltak.
Még mindig hat percen belül voltak a kilométerek. Pedig ezt nem így terveztem, nagyon nem. Jó, az első maratonos rajtszám hátoldala azt mondta, 39-től jöhet a hajrá, de ez akkor elképzelhetetlen volt, örültem annak, hogy nem lassulok nagyon. De hogy gyorsítsak?! Mikor még három *** hosszú kilométer van hátra? Na nem, ezek tényleg toltak valamit, amikor az instrukciókat írták.
Aztán eljött az a varázslatos 41-es tábla. Esküszöm, hogy nagyon-nagyon élveztem az egész felkészülési időszakot, és hogy az egész maratonfutást is szerettem, igen, a 38-tól 41-et is, még ha ott fáradtabb is voltam, de arra, ami a 41-ik kilométer után jött, arra nem lehet szavakat találni. Mintha egy varázspálcával meglegyintettek volna, és minden addigi fáradtságom elszállt volna. Vagy mintha szárnyaim nőttek volna. Mintha a célnak mágneses ereje lett volna, ami egy kilométeres hatósugárban elkezdi maga felé vonzani a futókat, és a rengeteg ember, akik végig sorfalat álltak nekünk, mint megannyi nagyra nőtt csilló (ez de hülye szó, viszont rágugliztam, és tényleg így hívják azokat a nyúlványos sejteket), szintén arrafele tereltek-löktek. Mintha valami eufória-bomba robbant volna bennem.
Tudok ennél picit gyorsabban futni, de az 5:06-os kilométer még rövidebb edzéseken is ritka nekem.
Ennyi volt az utolsó kilométerem.
Repültem.
A Hősök teréről lekanyarodva megintcsak I állt ott, nem értettem, a Nyugatitól hogy került olyan gyorsan oda (utólag elmondta: koNbinó, földalatti, és SPRINT, éppenhogy odaért).
Aztán az utolsó száz métert fülig érő szájjal futottam, a végig kiabáló tömeg sorfala között. Volt viszont egy mágikus pillanat, amikor minden megszűnt körülöttem, és úgy éreztem, egyedül vagyok. Egyedül vagyunk. Én és a maraton.
Én és én, akit megtaláltam, akit szeretek, akivel egyensúlyban és békében vagyok.
Egy mágikus pillanat, majd a tömeg visszatért, és már célbaérés, stopperlenyomás futólag megnézve az időt, vigyorgásvigyorgásvigyorgás, ünneplés, órára visszanézés (mi vaaaan???), majd éremmel a nyakamban örömömben bőgés, aztán a telefonom kikotorása a hátsó zsebemből, és igazából csak akkor realizáltam, hogy I-t leszámítva engem tulajdonképpen nem várt senki se a célban. Mivel az utolsó méterek számomra rólam szóltak, ezért igazából nem volt ezzel baj, meg hát én se számítottam rá, hogy ilyen időt futok, utólag inkább az rossz picit, hogy nem lett rólam több vigyorgós vagy örömben sírós célfotós kép, az egy szem hivatalos befutóképet leszámítva. N felvette a telefont, hogy holaaa, most jövünk épp ki a földalattiból...majd leesett neki, némi késéssel...TE MÁR BENT VAGY???
Mondtam, hogy nagyon úgy fest a dolog, és hogy D is szerintem már beért, és hogy majd találkozunk, csak megjárom a Pecsát.

Ez utóbbi még egy nagy kihívás volt egyébként. Ahogy annak lennie kell, a futás abbahagyása után elkezdett mindenem merevedni, akkor éreztem csak, hogy mennyire fáj a talpam, térdem, csípőm, mindenem. És hogy mennyire a halál kénköves izéjén (nembeszélüncsúnyánnembeszélünkcsúnyán) van ez a Pecsa, és még sietnem is kell (ezekkel a lábakkal, na az vicces lesz), ha vissza akarok érni K befutójára. Márpedig vissza akartam.

Némi túlzással: eljutni a Pecsába (ahol legalább kultúráltan vécézhettem, mint a maraton előtt), és onnan vissza, nehezebb volt, mint lefutni a maratont. Szerencsére a citromos sör sokat segített.
Meg az is, hogy sikerült megtalálni N-t és B-t, épp fél perccel azelőtt, hogy K befutott volna (utólag elmesélte, hogy rám nem emlékszik, hogy ott lettem volna - de ott voltam, igaz, picit B mögött, és igaz, már nem feketében, hanem a szép új, piros maratonos pólómmal).

K többször elmondta, hogy nem érti, miért nem futottam már régesrég le a maratont.
Nem tudom jobban elmagyarázni, de nekem ez a maraton tökéletes volt. Viszont ahhoz, hogy az legyen, ahhoz meg kellett hozzá érnem. Ez pedig mostanra sikerült.
Lehet még ragozni, meg a 2008-as sérülés is ott van, de a lényege nagyjából ennyi.
Engem EZ a maraton várt. És megvárt.

A befutók után még picit örömködtünk együtt, aztán elszakadtam a többiektől, mert mindenképpen szerettem volna a szüleimhez beugorni, úgyhogy földalatti, metró, villamos. Moszkva téren egy cuki, fiatal lány, hogy jé, te nyerted meg? Mert ő meg ott volt vizet osztogatni az egyik frissítőnél. Mire én, hogy hát igazából érmet mindenki kap, aki befut, és köszönöm a frissítést, és hogy majd nyugodtan próbálkozzon, először rövidebb távokkal, aztán egy-két félmaraton, aztán ki tudja...
Szerintem fog ő még maratont futni.

A szüleimnél a gyerekek szeretete nagyon jól esett (az, hogy Nórika először rám ugrott, majd mikor kértem, hogy szálljon le rólam, egyenesen a lábfejeimre dobbantott - az nem annyira), ott már tudtam picit enni szilárdat is. Húgomék hazavittek, és a nap további része már csak ennyi volt: ültem a kádban, olvastam a beönzönlő kommenteket a facebookra feltöltött, vigyorgós, éremmutogatós képemre, filmet néztem, és korán lefeküdtem aludni.

Hétfőn és kedden még fájtak a lábaim, furán esett a járás, a lépcsőn lefelé különösen nehéz volt, de szerdán már csak apró izomlázam volt, csütörtökön meg legszívesebben újra futni mentem volna, csak mivel most már tényleg megbetegedtem picit, ezért még a vívás is kimaradt.

Miután meggyógyultam, végre újra elkezdhettem szurkálni, már a vívás is hiányzott. De a futással se álltam le teljesen. Többek között el kellett búcsúznom hű cipőmtől (ezt egy Dél-Buda körön futott nagy egyéni csúccsal sikerült megtennem), és fel kellett avatni (két kényelmes Dél-Buda körrel) az új Jazz-emet. Terv szerint, hacsak nem dühöngenek a mínuszok, és nincs hatalmas hó-latyak-jég, hétvégéken fogok azért futni egy vagy két kört.

Egy-két ismerősöm megkérdezte, látván a számomra hihetetlenül fantasztikus és felfoghatatlan 4:00:32-es időmet, hogy nem zavar-e, hogy ennyin múlt csak a négy órán belül kerülés.
Itt is üzenem nekik: NEM!
Ez az idő nekem maga a csoda, el se tudom mondani, mennyire örülök neki. (Ok, bevallom, a 35 kilométeres edzésemen felmerült, hogy még akár egy négy órán belüli idő is lehetséges, de onnantól tudtam, hogy sokkal óvatosabbnak kell lennem, lassabban kell kezdenem, egyrészt az akkortól fájóbb térdem miatt, másrészt mert az az utolsó hét kilométer az nagyon kemény. A nevezéskor leadott 4:20-as időmet teljesen reálisnak láttam azzal, hogy ha nem lesz semmi gond a térdemmel, akkor akár 4:10 körül is futhatok, konkrétan valami miatt 4:06 lebegett a szemem előtt, de nem tudom, honnan vettem ezt). Futás közben fogalmam sem volt arról, hogy összességében gyorsultam picit a második félmaratonon. Ha láttam volna az összidőt, azt, hogy elérhető egy négy órán belüli idő, akkor valószínűleg gyorsítottam volna picit. És ezzel valószínűleg megöltem volna azt, amiért érdemes volt, amiért olyan sokat vártam rá, amiért olyan sokat edzettem: az örömfutást.

Amikor belevágtam az egészbe, úgy gondoltam, hogy szeretném az életben egyszer lefutni a maratont.
Első maratont csak egyszer lehet futni.

De nem hiszem, hogy ennyivel lezárult volna a mi - maraton és én - közös történetünk.