Öt éve élek egyedül, nagyjából. Megszoktam, amennyire meg lehet.
Mostanában mégis elkezdtem újra félni. Éjjel zajoktól, rémálmoktól, betörőktől, attól, hogy megint hirtelen megbetegszem, és nincs senki, de senki mellettem.
Talán az Advent, vagy nem tudom, mi hozza még azt is ki belőlem, hogy az átlagosnál jobban zavar, hogy reggel nem tudok kitől elköszönni, este nem tudok kihez szólni, hogy nem esik igazán jól a karácsonyi ablakdíszem felaggatása, meg a kis lakásdekorálás.
Nincs ezekben a dolgokban semmi új, ezek jó ideje kísérői kis életemnek, csak talán amiatt rosszabb most megint, hogy a munkahelyváltás izgalmai némiképpen normalizálódnak, és így jut energiám a többi parámra.
Szó nincs arról, hogy ne értékelném azokat a dolgokat, amikben nagyon szerencsés vagyok, és ne lennék baromi  hálás értük.
Csak...